A. Túri Zsuzsa: Fenyőcsúcsról csillagot

Sokszor ültünk hétszer három éve
a kályhánál, kint a tél, s hideg,
félelmet és gátlást félretéve,
körülzsongtak langyos tévhitek,
kizártuk a hangos, vad világot,
bízva, elég erősek vagyunk,
hogy átadjuk egymásnak a lángot,
a közönyt meg legyőzzük magunk,
ami vár, kiválasztottak sorsa,
átlátszónak tűnt a sok talány,
rakosgattuk álmainkat sorba,
szívünk fiatal volt és vagány,
beszéltünk a hetedik szobáról,
mennyi tudás, titok bújik ott,
s teremtünk majd az utak porából,
s fenyőcsúcsról szedünk csillagot,
és nem tudom, hogy történt, barátom,
túl nagy a csend, az erdő közel,
kikövezett utakon jársz, látom,
kihűlt világ az, mi átölel,
az életünk lassanként elolvad
mint a gyertya, ez is tiszta giccs,
több már a “múlt” kevesebb a “holnap”,
az ajtókon nincs zár, csak kilincs,
cserépből nem építettünk várat,
oszlanak a régi illatok,
de valahogy tompább, ami fájhat,
fenyőnk sem érintett csillagot,
a szabadság is kétélű fegyver:
ha nincs, rab vagy, s elkallódsz, ha van,
jó lenne már találkozni egyszer,
de lehet, hogy elunnám magam.
Hellerup, Koppenhága, vagy London,
álom volt tán s jött az ébredés,
azóta ezzel csak az a gondom,
hogy minden más barátság kevés.

További bejegyzések