Úgy érzi, eltávolodott egykori önmagától. Próbál emlékezni, milyen volt gyereknek, kamasznak vagy fiatal felnőttnek, s arra jut, hogy természetes volt, naív és túlságosan őszinte. Emlékszik, amint környezete butának mondta, lekezelte, s elhatárolódott tőle. Egy idő után már ő is távol tartotta magát a világtól. De mikortól? Mikor következett be a törés, ha volt ilyen? Volt egy pillanat, amikor hátra lépett, vagy a változás folyamatosan ment végbe, ahogy az eső árkot váj a kőbe? Vagy egyszer eltört, mint a kés hegye, amelyről azt gondolta szilárd acél, mégis lepattant, amikor csavarhúzónak használta?
Régen szeretett élni. Szeretett nevetni, lenni csak úgy, élni a semmibe, és nem törődni a következményekkel. Sőt, bele sem gondolt ilyesmibe. A puszta létezés nem gondol a következménnyel. Még át sem suhan gondtalan elméjén a környezetre gyakorolt hatás mindent beborító fátyla.
Nem vette észre, milyen szép, s hogy ezzel kezdhetne valamit, s így eltékozolta legjobb éveit. Legalábbis a külsejét tekintve legjobbakat, mert elméje akkoriban még koránt sem volt kiművelt vagy tudatos. Kicsit irigyelte is azokat, akik már húsz évesen tudták, mik akarnak lenni, s valahonnan ismerték a céljukhoz vezető utat is.
Neki nem volt célja, így útja sem kanyargott előtte, pláne nem vezetett nyílegyenesen előre, kivilágított sztrádaként az élet útvesztőjében. Tanárok próbálták terelni, ki erre, ki arra, de nem érezte magát alkalmasnak, hogy valamihez kötődjön egy életen át. Csak könnyű akart lenni, s hogy a világ hagyja meg ilyennek, s ne igazítsa, erőltesse magába, de engedje szabadjára.
De nem volt elég bátor. Túl sokszor hallotta, hogy ne legyen ilyen, ne tegyen olyat, hogy álljon be a sorba, hogy tanuljon, feleljen, amikor kérdeznek. Túl sokszor csattant el pofon, rángatták karjánál fogva, hogy ne ugráljon, ne szökdeljen, hanem sétáljon szépen. Túl sokszor látta a biggyesztett ajkakat, melyek fanyalogva fordultak el tőle, a gúnyos mosolyokat, a bajai felett kárörvendő tekintetek összevillanását.
Most már tudja, hogy elvesztegette éveit, melyek meddő harcokban merültek ki, s viszonzatlan szerelmek oltárán hamvadtak porba. De hol volt a pillanat, amikor mindez végérvényesen eldőlt? Amikor elengedte, feladta a gyermekkor fényét? Mikor volt, hogy a világ félreállt, s elengedték egymás kezét? Ki lépett elsőnek? Ő rohant előre, a világ elnézett felette, vagy az sosem figyelte őrült, vad táncát a szelekkel? Mikor maradt vele a suhanás egy értelem nélküli, fagyos néma csendben, amint sodródott a világnak szélére, mint őszi falevél téli esőben?
Várom a tavaszt, számolom a perceket.