Vonaton ül; a búzatáblák sorát néhol fűvel borított vasúti töltés szakítja meg. A végállomás kis porfészek, melyről a régi western filmek jutnak eszébe. Düledező állomás, ahol ő az egyetlen leszálló utas. Bármerre néz, pusztaságot lát a szürke ég alatt; a fű kiszáradt, a szél homokot hord, és ördögszekeret kerget.
Szomorúság ül az egész tájon, mégis gyakran eljön, hogy egy kis időt nagyapjával töltsön, aki most is elé jött, mint mindig. Mosolyogva melegen átöleli, és együtt sétálnak végig a főutca zárt udvaros házai előtt, melyek mind más és más színben, fényesen ragyognak a komor tájban.
A főtér után az utcák keskenyebbek, alig sikátorok. A házak külseje egyre szegényesebb, járda sincs; a kockakő hirtelen ér véget, kitaposott földúton mennek tovább.
Egész úton magyaráz, hogy egyedül mily nehéz, és az öreg mennyire hiányzik neki; majd hogy ide akar költözni hozzá. Ő meg arról győzködi, hogy nem lehet, mert még ott kell lennie, ahol van, és ki kell várnia, amíg eljön az idő, hogy együtt legyenek, de ő nem hajlandó ezt elfogadni, így már sokadszor folytatják le ezt a beszélgetést.
Közben oda érnek az alig szobakonyha kis vályogházhoz, mely az öregemberé. Még saját udvara, kerítése sincs, csak áll magányosan az utca egy beugrójában, közvetlenül a poros út mellett. Elhanyagoltnak tűnik; megrogyott tető, pergő vakolat, a pici ablakon nincs függöny.
Kicsit még beszélgetnek, kedvesen hadakoznak egymással, majd az öreg szeretettel megöleli, és elküldi; határozott léptekkel bemegy az ajtón, és bezárja.
Sokáig elveszetten álldogál, hátha megszánja, de nesz sem hallatszik. Arra gondol, amikor egy nap belesett a küszöbről. Por és sötétség volt odabent, mint ahol már hosszú ideje nem lakik senki. Nagyon fájt neki, hogy ilyen elhanyagolt házban kell élnie, és egyedül; de nagyapja mindig azzal vigasztalja, hogy egy nap együtt lesznek itt, színesre festik, és az ő házuk is ragyogni fog, csak türelmesen ki kell várnia az időt. Nem szabad sürgetnie a dolgok rendjét; minden meg fog vele történni a maga idejében.
Egyedül sétál vissza a vonathoz. A nap már bukóban és nehéz, fekete felhők gyűlnek az égen; a levegő lehűlt, hűvös szél borzongatja.
A vonaton pánikrohamot kap; majd’ megfullad a magánytól. Kupéja nyitott ablakánál zihál; a nyugtalanság, mint köd ül elméjén. Egyre rosszabbul van; kétségbeesetten tépi mellén a ruhát, kihajol az ablakon, a menetszél jeges lehelete arcába vág. Mindjárt beérnek az állomásra; teli tüdőből együtt sikít a vonat kürtjével.
Fekszik a sötétben; lehunyt pillái alól keserű könnye hull. Érzi, a pánik menten elönti. Melege van, szinte meggyullad; levegő semmi, gyorsan ki kell szakadnia az álomból, nehogy ébren is magával ragadja a magány keserűsége, mely szorítja a mellét, súlya, mint az üllő, nem hagyja lélegezni.
Felül az ágyban, kapcsolja a lámpát, nyitja az ablakot. Levegőért kapkodva derékig kihajol, kezével görcsösen markolja a párkányt.
Még nem szabad meghalnia; élnie és várnia kell. Nap nap után meg kell töltenie életét tartalommal, történetekkel, jó érzéssel. Magától kell megtalálnia boldogsága kulcsát, és megtanulni nem félni a halált, hiszen az egyetlen, aki valaha szerette, ott vár rá. Türelmesen várja, ideje leteltével oda érjen, hogy kérges tenyerébe fogja kezét, mint távoli nyarakon a mezőn, krumpliföldeken sétálva.
A kapocs közöttük oly erős, hogy sokszor ébren is érzi jelenlétét. Hiszi és tudja, hogy itt áll mögötte, és megóvja, mint egy személyes őrangyal, aki féltőn tárja fölé szárnyát.
DECEMBERI PÁLYÁZAT
december 1, 2024
