A. S. Mezei: Kedvesség

Hazafelé tart; csüggedten tartja a bevásárló szatyrot fáradt kezében, fejét hátra vetve mélázik behunyt szemhéja sötétségében. Alig várja, hogy letehesse terhét az olcsó konyhaasztalra, mely azért volt különösen olcsó, mert a bolhán vette, még alkudott is rá. Nem ment neki, de azért mindig megpróbálta, hátha belejön, de minden hiába, leggyakrabban megvett mindent annyiért, amennyit elsőre kértek érte, vérig sértve ezzel az árusok némelyikét.
Fiatalok szállnak fel a villamosra, épp az ajtónál, melynél áll, támaszkodva a kapaszkodóhoz, érzi, hidege a húsába váj. Lehűlt az idő, pedig már közeleg a húsvét, mégis jeges szél fú, hó is esett némely helyen, meg jég; náluk szerencsére nem volt. A dughagymák már kezdenek kibújni a földből, a fügefa rügyei megduzzadva várják a meleget; beszélgetett nekik reggel, még ne bújjatok ki, még várjatok, bírjátok ki pár napig a melegben, a porhanyós, fekete földben.
Csukott szemmel fülel a beszédre, körülötte döngicsélnek, nevetnek. Felnéz megnézni, merre jár, melyik megálló következik, s lám, előtte piros dzsekiben egy fiatalember mosolyog rá. Fekete hátizsák, lehúzza a súlya, kezében deszkák, lécek összekötözve, hóna alá szorítva tartja őket. Mosolyog, köszön, elnézést, de hol kell leszállni az ilyenolyan utcához, ő meg hirtelen azt sem tudja, tőle kérdi-e, de hát, ránéz, egyenest a szemébe. Csodálkozik, de győz a belé nevelt udvariasság, hogy egész gyermekkorában azt szajkózták neki, legyél jó, legyél udvarias, válaszolj, ha kérdeznek, tedd meg, amit kell, így a hat évtizednyi rutin legyőzi a meglepetést, s ő mosolyogva mondja a választ, hogy még négy megálló.
A férfi mosolyog, és köszöni szépen, leül egy ülésre, sok a szabad hely, ő is ülhetne, de nem szeret mások után hozzá érni semmihez, meg ki tudja, nehogy haza vigyen valami meglepetést, bogarat, fertőzést, manapság bármi lehet, oly sokan vannak a népek. Mosolya arcán ragad, elrévedő tekintettel próbál emlékezni, mikor szólt hozzá valaki utoljára. Valaki csak úgy. Valaki mosolyogva, szépen. Egy idegen, ráadásul férfi. Nem is emlékszik. Ezen komolyan elmereng; nem tud felidézni egyetlen alkalmat sem, amikor egy idegen férfi megszólította mondjuk az elmúlt tíz évben.
Tovább halad az időben, persze visszafelé; boncolgatja az éveket, siralmas az egész. Már húsz évig jutott, és semmi, azon túl meg már csak a homály, nagyvonalakban valami, ami az élet, a részletek nélküli elmosódott mozaikok már nem állnak össze egész képekké. Ilyen apróságok, melyek mégis hatalmas események már semmiképpen nem villanak át emlékei ködén; lebegnek csak a szürke zónában, a feledés örök honában.
Felocsúdva látja, a másik feláll, leszállni készül, újfent mosolyog, köszöni az útba igazítást, és további szép estét kíván. Na, itt cserbenhagyják a szavak, udvarias mosolyán nem tör át, csak egy kis motyogás, ami lehet szép napot magának is, ám közben rájön, nyolc óra is elmúlt már, így elharapja a szavakat, gondoljon a másik, amit beleképzel, s csak mosolyog, és bólogat, míg nézi a tömegben tovatűnő hátat.