Keresés
Close this search box.

A. S. Mezei: Évszakok / Ősz 1. Reggeli séta

A redőny résein átsejlik a pirkadat, hallja, a kutya motoszkál a szobában, mindjárt kiront a konyhába inni és örülni, hogy reggel van, új nap virradt és ő él, s ez oly határtalan boldogságot ad, hogy muszáj nagyokat ugrálni a csupasz kövön, szerte fröcskölve a vizet ivótáljából.
     Álmosan ül, a konyhaasztalra kiszórt tablettákat nézi, majd bávatag mozdulattal besöpri őket dobozukba. Majd. Előbb leviszi a kutyát, ne legyen úgy egész nap. Aztán jöhet „az”.
     Éjjel felriadt, azóta mélázik a kemény széken; hátát a támlának döntve, lábait felhúzva, állát térdén nyugtatva nézett maga elé a sötétben. Nem is vette észre, hogy elrepült az idő, hogy a hajnal már az ablakon kopogtat.
     Számvetés. Micsoda szó. Vajon miből ered? Elszámolás az élettel, önmagával, másokkal, a sorssal, szerencsével? És a vetés? Ki mint vet, úgy arat. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Számolás és vetés. Ki mennyit vetett, aszerint számolhat a végén? Ő még csak a közepén. A közepén tart, de már úgy érzi, mindent elvetett, mindennel elszámolt, és kevésnek találtatott. Mindent learatott, amit vetett, mégis a bánat súlya nyomja, hiány keletkezett a számításban. Hiány, de micsoda? Nem tudja, nem érzi, csak sejlik egyfajta űr, melyet képtelen betölteni. Megpróbált mindent, négy évtizedbe tellett, de nem lelt rá a megoldásra egyetlen álmatlan éjjelen sem. Már sírni sem tud. Kiégett lelke kopár síkján már a könny sem terem meg. Csak jön-megy, teszi a dolgát, mint mély, belső haragtól izzó zombi, mely tétován, céltalanul bolyong maga sem tudván, mit keres, mi felé halad, csak megy tovább egyenest előre, merre lába viszi az úton.
     Jön a kutya, fülig ér a szája, szinte sértő, milyen boldog. Csóválja a farkát, feneke jár, mint a motolla, nyüszög, dörgölőzik, kelleti magát. Simogatást vár, egy jó szót. Indulni kell, nincs mese, mielőtt megint feljön az alsó lakó, hogy hajnalban mászkálnak a lakásban, ő meg nem tud aludni. Erőt vesz magán és felhúzza a redőnyt, majd kitámolyog a fürdőbe, hogy megmossa másnapos arcát. A tükörből lenyúlt, középkorú arc néz rá. Ki ez? Nem ismeri azt, ki a tükörből bámul unottan, sőt életuntan. A ráncok még hagyján, de ez a petyhüdtség. És mindenhol, nem csak az arcán. Régebben azt gondolta, csak később, hatvan fölött lesz ilyen a bőre, a teste meg… Arra inkább nem is gondol. A mindenhol megjelenő zsírpárnák már jóval többek, mint párnák. Egész paplanok, sőt dunyhák alakultak ki rajta röpke pár év alatt. Eleinte észre sem vette őket, aztán meg már késő volt. Ellepték a testét, beterítették mindenhol minden egyes porcikáját, neki pedig nem volt ereje bármit is kezdeni velük.
     Kicsit felhős az ég, bújik a nap, ereje már nincsen. Végig sétálnak a csendes falun; csukott zsaluk, leengedett redőnyök mögött alusszák egészséges, mély álmukat az emberek. Vasárnap van, az Úr napja, a pihenésé. Végül is ezt szereti. Sétálni a néma tájban, egyedüliként hunyorogni az őszi reggelre. A tavasz a kedvence, az édes illatú kikelet, de borvörös, rozsdás, sütőtöksárga színű rothadó levelei illatával, a saras föld szagával az ősz áll a második helyen elméje képzeletbeli versenyében.
     Lekanyarodnak a falu végén, a keskeny ösvényen az erdő felé, mely levisz a tópartra. A Tó, csak így mondják a helyiek. Csak az ilyen gyüttmentek, mint ő, kik nem itt születtek, hanem csak úgy ide költöztek mondják eleinte a nevét, de hamar leszoknak róla ők is, ha nem akarnak kilógni a sorból. Bőven elég, hogy kinézik őket, mert lakóparkiak. Úgy ejtik a szót, mintha keserű epét köpnének hozzá.
     Az erdő is csendes, minden lény alszik, vagy épp csak ébredez. Az éjjeli állatok már elpihentek, a madarak majd bő fél óra múlva kezdenek dalolni. Itt a fák alatt enyhe köd van, felfelé szálló pára, kissé már hűvös is, összefogja magán a vékony farmeringet. A lomb már hullik, ezernyi színben játszó avart képez a talajon, de sok levél még tartja magát, sűrű sátorként borul össze fent a magasban, hol mókusok tanyáznak, madarak fészkelnek, bogarak zizegnek. A sündisznók már készítik téli ágyuk, veressárga avarral teli tüskés hátuk itt is ott is felbukkan, amint döcögve szaporázzák lépteiket félreeső bokrok mélyére. A kutya megőrül tőlük, meg is fogná őket, ha a szigorú nevelés nem akadályozná benne. Így csak áll, lesi, szagolja őket; morog, gazdájára pillog, hátha lehetne, de nem, rászól halkan, de keményen. Talpuk alatt ropognak a gallyak, beszívja a friss reggeli levegőt. Innen már érezni a Tó szagát, a hínár és iszap elegyét, ritkulnak a fák, már látszik a parti nádas széle.
     Szerencséjük van, még horgászok sincsenek, csak a békák énekelnek. A víz sima, alig néhol látni siklók keltette gyűrűt, halak lökte buborékot. Egyszer, emlékszik, talán tavaly nyáron, hajnali fürdőzése közben egy sikló olyan közel úszott hozzá, ha akarta, megérinthette volna. Mozdulni sem mert. Nem félt, azok nem bántanak, de nem akarta elriasztani, kíváncsi volt, meddig lesz bátorsága jönni. Körbe úszta, szemből jól megnézte, majd, mint a villám kilőtte karcsú testét a nádas felé. Akkor kék volt az ég, felhő sem ült rajta, most kicsit szürkés, fátyolos, de azért látszik, szép nap lesz később. Szép nap, gondolja, nagyot sóhajtva, majd elsétál a szokott kidőlt farönkhöz, hogy azon üldögéljen, míg a kutya vígan futkároz a parton. Futkos felalá, csapkodja a vizet, nézi a fel-felugráló halakat, maga is ugrál nagyokat, szimatol; fülei tövüknél megemelkednek, homloka ráncos a heves összpontosítástól. Aranyló, izmos teste megfeszül, mellső lábát emeli, „állja a vadat”, szokás rá mondani. Később elunja, a nedves, rothadó tarka avarban szimatol, kapar, disznómódra turkál. Még szőre színe is illik a tájba, az egész lény épp oda való, ahol most van.
     Felváltva nézi a kutyát és hunyorogva napoztatja arcát a mostanra előbújó gyenge napsugárban. Érzi, enged a fájdalom, mely, mint kőkolonc a gyomrát nyomja, de a bánat nem múlik, csak átvált némi borzongató, fagyos ürességbe, mely jéghidegen kúszik fel görnyedt gerincén.
     Eszébe jut, „az” után mi lesz a kutyával? A mindig vidám, őszinte kutyaszív összetörik örökre. Meg aztán nincs kire hagyni, elkallódik, odalesz. Családja, rokonai nincsenek, barátokat sosem gyűjtött, az idegenek meg… Az emberek egy kutya életét még annyiba sem nézik, mint egy másik emberét. Nem tisztelik, nem becsülik magát a természetet sem. Nem értik, nem nézik a nagy körforgást, melynek nem urai, de részei, mint fogaskerekek a gépben.
     Feláll, hívja a kutyát, indulnak haza. Félúton az talál egy békát, mely riadtan ugrál előtte, míg a nagy tappancs csapkod körülötte. Szerencsére mindig elvéti, mígnem a béka beugrik az útmenti bokrok alatt a mély avarba. Keresi, kutatja, csapdos, orra a földön, majd gazdájára néz és pofácskáján oly döbbent felháborodás, csodálkozó harag ül, hogy muszáj rajta nevetni. Nevetni, nevetni könnycsordulásig. Aztán sírni állva, majd térdelve rázkódva zokogni a sárban. Átölelni az aranyszín bundát, érezni a meleg, eleven testet. Majd pihegni, nagyokat lélegezni, szagolni az avart, hallgatni a csendet, érezni az erdőt. Látni, hallani az életet. Mókus szalad a fán, az avarban sündisznó zörög, madarak csipegnek, trilláznak, pityegnek.
     A kutya nyalja az arcát, boldogan táncol, szökell nagyokat csak úgy magának. Megveti a lábát, érzi, fel bír állni. Kiegyenesedik, mélyen lélegzik; érzi, a gyülemlő harag elnyomja bánatát, mígnem összegyűlik és gyomorból felkúszó, tüdőt szaggató ordításban kilökődik a felszínre. Aztán lihegve áll, úgy érzi, könnyebb lett. Nem csak a lelke, mintha ő maga is lebegne. Látja, a kutya hívja, futna már haza; szalonnás rántottára gondol, zsírjában tunkolt kenyérbélre és forró teára. Ebéd előtt még mosni kell, aztán főzni, délután pedig a teraszon lehetne egy jó könyvet olvasni.
     Mosolyogva füttyent a kutyának, de a szeme komoly, léptei kemények, csak az őszi csend jár a nyomában.

További bejegyzések