Keresés
Close this search box.

A. S. Mezei: Bánat

     Csak ült és nézett ki a szélvédőn. Az unalom úgy borult rá agyára, mint nyúlós köd észak kopár szikláira. Úgy érezte, ő maga is egy élettelen kő. Hideg és halott, mint egy kihűlt csillag magja. Mi végre él – nem is értette. Kezében a rutin meg az évek szinte maguktól elvégezték a munkát. Nem kellett odafigyelnie, pláne koncentrálnia, szimplán csak bámult ki az üvegen a neonfényes falakra, ahol fény és sötét váltakozott ritmikusan a haladás ütemében, és időnként megnyomta a start gombot, hogy a jármű elinduljon.
     Óránként egyszer, amikor tíz percig a felszínen haladt, látta, hogy a halványkék égen szétterül a lágy tavaszi napsugár, és a virágok tarka szőnyeget alkotnak az élénk zöld fűben, míg önfeledt kutyák hemperegnek benne. Tavasz. Ebben az egy szóban benne van az egész élet. A friss, harsogó életerő, a vidámság, és a bármi iránti lelkesedés. És persze ő kimarad belőle. A tavaszból és az életből is. Sírni, üvölteni tudott volna.
     Az évek, mint röpke pillangó nászok suhantak tova, és zömükből nem emlékezett semmire. Olykor bevillant gyerekkori nyarak zöldbabfőzelék illata, egy ölelés ereje, egy csók íze, de leginkább a magányos küszködés, a sok lemondás és megbánás, a még több elvesztegetett idő, elhallgatott vagy hiába kimondott szó bántotta.
     Máskor szikrázott a nyár. A levegő vibrált a hőségben, a gyenge klíma nem bírt vele. Strandolók pancsoltak a langymeleg vízben, a nádas kókadtan lógatta fejét, még a bogarak sem zümmögtek. Ették a fokhagymás lángost, a dinnyelé csorgott a hasakon. Habzott a sör a korsókban, míg az anyukák édes illatú naptejjel kenték a gyerekek hátát.
     Aztán jött az ősz sárga pirossága, a hűvös reggelek, korai alkonyok szomorúsága. Az ázott avar illata, sajttálak mélyén a bor és szőlő zamata. Majd jeges szeleivel megérkezett a tél. Az emberek bezárkóztak fűtött otthonaikba, összebújtak a takaró alatt. Forró levest mertek mélytányérokba, és mélázva ültek gőzkabinokban. A házakban korán gyúltak a fények, vágták a fenyőket, sütötték a krémest.
     De ő nem. Ő csak nyomta a gombot, míg a vasparipa a sötétben a föld mélyén száguldott.

További bejegyzések