A. S. Mezei: A tükör

     Komótosan kisétál a fürdőbe; vizelete akadozó, vékony sugárban folyik. Érzi erős szagát. Tegnap kevés vizet ivott. Mondta az orvos is, igyon többet, de ha egyszer nem kívánja. Annyit eszik – iszik, amennyit kíván, se többet, se kevesebbet. A gyerek is mindig duruzsol a fülébe, ezt edd, azt ne edd, az már nem úgy van, a tudósok tévedtek, már máshogy gondolják. Hát, jó, gondolják, ahogy akarják, őt ez nem érdekli. Ami és amennyi jólesik és kész.
          Leöblíti kezét, arcát, felitatja a hideg cseppeket. Apró, óvatos kortyokban iszik a fogmosó pohárból, azután kihúzza a csap alól a digitális mérleget. Rááll, leolvassa a számokat a kijelzőn, majd lelép, megvárja, míg a számok eltűnnek a kijelzőről, újra fellép, és vár. Másodszorra mindig kevesebbet mutat, és természetesen ezt írja be testsúly naplójába, amelyet már húszéves kora óta vezet.
     Kezével megfogja a radiátort, alig fűtenek. Emlékezteti magát, hogy mielőtt később letusolna, ne feledjen el kissé befűteni az elektromos radiátorral, amit a gyerektől kapott.
     Bedobja a szennyesbe az éjszakai trikót és bugyit, meztelenül áll. Gyűjti az erőt, de leginkább a bátorságot, hogy megtegye az elkerülhetetlent, amelyre jó pár évvel ezelőtt szoktatta rá magát. Először csak kipróbálta, gondolta majd meglátja, mi az eredmény, aztán rájött, hogy így valamivel könnyebb megszokni ezt az egészet. Most, évek elteltével már megszokássá vált, része a reggeli rutinnak. Na, nem mintha jólesne, de hát ezen is csak túl kell esni, mint annyi minden nemszeretem dolgon az életben. Mélyet lélegzik, majd kifúj, és megfordul a hófehér, vakítóan csillogó fürdőben.
     A tükör előtt áll, nézi ráncos, foltos bőrét, petyhüdt, néhai izmait, megereszkedett mellét, ernyedt arcvonásait, görnyedt vállait, lúdtalpas lábait, melyeken az erek, mint tovatűnt folyók egy halott bolygó porában. Sorra veszi mind, mi örökre elmúlt. Megfésüli őszülő haját, két tenyerével füleinél hátra húzza arcbőrét, majd lágyan végig simít régvolt hattyúnyakán, megemeli és kitárja karját, hogy ernyedt, hajdanvolt őzsuta mellei megemelkedjenek. Megvizsgálja mindkettőt és a hónaljakat is, nincs-e bennük csomó.
     Keze lejjebb siklik ráncosan lógó hasára, amely az életre emlékezteti, melyet a világnak adott. Ott a varrás helye, sosem múlt el teljesen; oldalt egy másik, a vakbélműtét hege. Tovább halad lassan, precízen; a fenék jön, a két, szebb napokat látott, kerek domb, majd a narancsbőrös combok, aztán a térdek, melyek az ízületi gyulladástól kiszélesedtek, végül a még mindig karcsú, de már visszeres lábszár, a megsüllyedt bokák és a magassarkútól néhol bütykös lábujjak zárják a sort.
     Odafigyel, hogy egyenletesen lélegezzen, nehogy elragadja a hév, mint egyszer-egyszer korábban megtörtént. Akkor sírt. Azt gondolta, ez az állapot csak sokkal később fog bekövetkezni; hogy teste, melyre gondot viselt egész életében csak évek múlva fogja megadni magát a gravitációnak és a sejtek halásának.
     Élete tavaszán mennyien csodálták hosszú combját, karcsú derekát. Egyenes, büszke tartással haladt, a férfiak megfordultak lágyan ringó csípője után. Most azt sem vennék észre, ha elbotolnának benne. Tejszínhabot ettek a hasáról, kezük és szájuk bejárta teste minden egyes négyzetcentiméterét. Mosolyogtak, bókoltak ahol csak megfordult. A boltban levették a bármit a magas polcokról, a sorban előre engedték, sőt ragaszkodtak hozzá, hogy elébük álljon. A hivatalokban mindent elintézett két perc alatt, még azt is, amit senki más nem tudott. A strandon, moziban volt, hogy ingyen beengedték. És most? Minap tíz percig állt a járda szélén, mire egy fiatal hölgy megállt autójával, hogy átengedje a lámpa nélküli zebrán.
     Hová lett az élet? Hová lett a hajból a szín, a fény és selymesség; az izmokból az erő, a szívből a bátorság? Hová lesz, mi innen tovatűnik, mint napfényben a szivárvány? Hol van az akarat, a merészség, mely előre visz? Hol a dac, a győzni akarás, önmaga hite, az elszántság? Merre vagy lendület, vadulás és szikra? Hol késel megnyugvás és béke?
     Tűnj el bánat, félelem, kiábrándultság! Magány, hiány el innen, el! Tűnés, menj, fagyj meg kint a hóban! Dermedj meg örökre a mínuszos télben! Ne gyere vissza! Ne gyere vissza!
     A könnyek sósak pont, mint tavaszunkon vagy nyarunk idején, csak most másért hullnak. Hullnak az elszállt évekért, kihagyott esélyért, bezárt ajtókért, kihunyt csillagokért.
     Felveszi a köntöst, mostanában könnyen meghűl. Nyuszis mamuszában csoszogó léptekkel megy a konyhába; épp lefő a kávé, míg elmosogatja a tegnapról otthagyott üres tányérokat.