Edgar kilépett a temetkezési vállalat irodaépülete mellé szorosan tapadó kis ház ajtaján, és összehúzta a cipzárt rövid kabátján. Komótosan rágyújtott, majd elindult szokásos esti körútjára az apró, vidéki temetőben, hogy zárás előtt megbizonyosodjon róla, senki nem maradt bent véletlenül. Ez gyakrabban előfordult, mint bárki gondolná. Sok hozzátartozó álldogált, sétált a parkban, vagy ücsörgött gondolataiba mélyedve a padok valamelyikén anélkül, hogy észrevették volna az idő múlását.
Elmerültek emlékeikben, amint Edgar is, míg nap nap után, immár közel tíz éve körbe sétált a park hűs lombú öreg tölgyfái alatt. Akár egy órát és legalább három cigarettát is rászánt a húsz perces munkára, időt hagyva mindenkinek, akit szomorú arccal felszólított a távozásra. Nem sürgette őket, csak halkan elnézést kért, amiért hamarosan eljön a záróra, s megértőn bólogatott, amikor könnyes arccal, vagy merev maszkká vált vonásokkal ránéztek.
Voltak olyanok is, akiket egészen a kapuig kísért, némán sétálva mellettük, esetleg beléjük karolva, támogatva őket fájdalmukban. Úgy érezte, addig sem kell a maga bánatára gondolnia, amíg ezekkel az elveszett lelkekkel törődik. Mindig nagyon jó volt mások támogatásában, s mióta sikerült megkapnia a gondnoki állást, szinte felülemelkedett még önmagán is. Tökélyre fejlesztette a gyász feldolgozásához vezető út állomásait, ránézésre felismerve minden arcon, ki melyik lépésnél tart.
Nem volt túljelentkezés az állásra, sőt, ő maga is hetekig nézegette az újságban a hirdetést, míg végül elküldte bemutatkozó levelét, s maga is meglepődött, mennyire szívdobogva várta a postást, ki hetente egyszer sétált végig az alig pártucat lelket számláló kis hegyi falun. Télen nem is jött, csak havonta egyszer, nagy hó idején pedig csak olvadás után, amikor a hágó újra járhatóvá vált.
Ám akkor nyár vége volt. A reggelek ködbe borultak, s az erőtlen napsütötte délutánokat korai, hűvösbe forduló alkonyok követték. Szép, kellemes nyár volt, elkerülte a tájat a forróság, bár az sem melegíthette volna fel az ő kihűlt szívét. Azon a nyáron veszített el mindent, mi számára fontos volt. Kétszer sétáltak le a völgyben megbújó temetőbe. Kétszer eresztett földbe hevenyészetten ácsolt koporsót. Kétszer szakadt meg a szíve, pedig azt hitte, egyszer sem tud.
Tíz éve őrzi a temetőt, s benne saját feleségét s a kisleányt, kinek az asszony életet adott. Szőkék voltak és mosolygósak. Csendesek a halál markában is. Gyermekágyi láz, mondta lesújtva az orvos, ő meg azt gondolta, erősek, majd túl lesznek rajta.
Tíz év. Nemsokára lesz az évforduló. Majd rózsákat terít a közös sírra, hosszú pipára gyújt, s mesél nekik. Elmeséli a régi és új látogatók történetét, elmeséli, ki ment férjhez, ki halt meg, s hogy ki költözött be a városba, s melyik kecske ellett és hányat, hogy szép lesz a termés, talán el is tud adni belőle. Megnyugtatja őket, érte ne aggódjanak, s hogy itt lesz nekik mindig, örökkön örökké.
Idáig jut gondolataiban, már a második cigarettára gyújtva, amikor látja, hogy ma is van egy látogató, ki fejét vállai között lógatva, kezeit tördelve ül a legöregebb tölgy alatti padon. James az, Edgar jól ismeri. Évek óta jár a temetőbe, s néha megfeledkezik az időről.
Odasétál, s leül mellé a padra. Némán felé nyújtja a cigarettás dobozt, majd tüzet ad. Így üldögélnek csendben, s nézik az egyre sűrűsödő alkonyatban a parazsat. Már rég nem szoktak beszélgetni, mert már rég elmondtak egymásnak mindent. Történetükhöz nem tudnak semmi újat hozzátenni, mert az ő történetük már rég véget ért. Edgáré egy nyári napon, illetve kettőn, pár nap különbséggel, míg Jamesé egy síkos téli hajnalon, amikor kocsijával az árokba borult, s mellette ült a fia, kit ő maga akart bevinni a városba, amikor a fiú beköltözött az egyetemi kollégiumba.
Nem beszélnek róluk. Nem mondanak egymásnak se jót, se rosszat. Nem vigasztalják egymást. Miért is tennék? A vigasz számukra nem létezik. A szó maga is csupán egy értelmetlen betűhalmaz érzéseik pusztaságában. Csak ülnek és cigarettáznak, mindegy, milyen évszak van. Az évek során ültek már ingben, pulóverben és téli kabátban egymás mellett. James néha kissé részeg, de Edgart ez nem zavarja. Néha ő maga is gondol rá, de tapasztalatból tudja, hogy attól nem lesz könnyebb. Aztán meg, nem mindegy? Hallgatni lehet kótyagosan vagy tiszta fejjel is.
Végül James elnyomja a csikket a cipője talpán, s nehézkesen feláll. Megvárja, míg Edgar is összeszedi magát, majd egymás mellett ballagva elindulnak a kijárat felé. Az allé végén már látni a hatalmas kovácsoltvas kaput, melynek szárnyai kitárva várják, hogy Edgar éjszakára behajtsa őket, s tollas kulcsát elfordítsa a zárban, ezzel kívánva jó éjt a világnak s benne mindazoknak, kik rendszeresen idejárnak.
Kintről James még visszaint, de nem fordul meg, csupán hátra int kezével, mikor hallja, hogy csikordul a zár, s lassan sétáló alakja tovatűnik a homályban. A szikár hát, mely bánattól hajlott feloldódik, szétfoszlik a sétányon, s könnyű füstpamatok maradnak utána, melyeket egy arra járó kósza szellő szétfúj a meleg levegőben.
Edgar végig nézi a jelenést. Újra és újra látja sorstársa elillanó testét. Minden alkalommal, amikor James eljön, így távozik este a temetőből. Elillan, köddé válik, s nem marad utána semmi, csak némi kesernyés illat, mit a frissen hantolt föld áraszt.
Edgar rágyújt még egy szálra, s indul vissza a házhoz. Éppen végére jut, mikor az ajtóig elér. Megfordul, s felnéz a szikrázó csillagokra. Nemsokára lesz az évforduló, gondolja még, s amint a kilincs után nyúl, teste átlátszóvá válik, egyre halványabb, s végül csupán egy csepp árulkodik létéről a kilincsen, melyet, ha laborba vinnénk, és megvizsgálnánk, rájönnénk, hogy sós, mint a tenger, vagy mint a könnyek.
*****
– Na, emberek, akkor kezdjük! Elsőnek körben a téglafalat bontjuk, aztán az épületeket, végül pedig a talajrendezés következik. A kaput még hagyják, mert oda van kitűzve a bírósági végzés, hogy engedélyünk van felszámolni a temetőt.
– S a holtakkal mi lesz?
– Az nem a mi dolgunk emberek. Különben is, már mindenkit elvitettek a hozzátartozók. Évekig tartottak az egyezkedések, a perek. Ne féljenek, nincs már itt senki a sírokban. Ez a temető már száz éve zárva van, elporladt minden csont, vagy ismétlem, elszállították őket régen.
– Tudja, mi lesz helyette?
– Gyönyörű lakóparkot építünk a helyén. Közel a város és a tenger, s a hegyek lábánál terül el. Nem is lehetne tökéletesebb a környezet. Örüljünk, hogy elnyertük ezt a projektet, szóval gyerünk, lássunk munkához!
Zalakaros, 2026. 02. 16.