A. S. Field: Idegenek

      Csak úgy ledobták a földre, mint valami rongyot, aztán újra bezárták az ajtót. Kucorgok a sarokban, mint a megvert kutya, kilesni sem merek karom alól, melyekkel eltakarom fejem. Az orrom feldagadva, egyik szememre alig látok, és minden porcikám sajog a rengeteg ütéstől, rúgástól. Sokáig csendben van, azt sem tudom él-e; nem hallom lélegezni. Három napja vagyok bezárva a kamrába, ami alatt ő az ötödik, akit ájultra verve behoztak. Az eddigiek pár óra alatt meghaltak anélkül, hogy feleszméltek volna. Egyikük csak húsz percig élt. Hamarosan kivilágosodik. A magasan lévő ablakon már beszűrődik egy kis fény. Nem is fény az, inkább csak ritkul a sűrű sötétség. Odakúszok az összetört testhez, megkeresem a pulzusát és ujjaim alatt érzem az erőtlen lüktetést. Él, de vajon meddig? Tapogatom a testét és a fejét, nincs eltörve semmije, de tele van zúzódásokkal és vérrel. Erős testalkatú, ha nincs belső sérülése, talán megússza. Eligazgatom a testét, kiegyenesítem a végtagjait, hadd áramoljon bennük a vér. Egészen halkan, szinte suttogva felnyög, de nem tér magához. Ráterítem a pulcsit, amit a kettővel ezelőttiről szedtem le miután meghalt. Rémlik, hogy a sérültek nem szabad, hogy kihűljenek, de arra már nem emlékszem, hogy fel kell pockolni a lábát vagy sem, így inkább nem teszem. Hozzásimulok, hogy a hajnali hidegben egyikünk se fázzon.
      Jólesik az agyamat borító sűrű köd, tompítja a fájdalmat. Mintha egy kis gyenge kéz fogdosna, simogatna, aztán csak a sötétség. Hirtelen fényt érzékelek, próbálom kinyitni a szemem, de csak résnyire sikerül. Valaki halkan susog a fülembe, hogy ne mozogjak, de nem is tudnék. Tagjaim mintha ólomból lennének, és mindenem rettentően fáj. Reszketek a hidegtől és a sokktól, amire nem is emlékszem, csak valahol az agyam mélyén tudom, hogy valami borzalmas történt velem, ami miatt nem mozog a testem. Valami hozzám simul. Nem tudom, mi az, csak érzem, ahogy rám fonódik. Iszonyodom tőle, aztán érzem, hogy melegen tart. Vizet locsolnak az arcomra, de még mindig nem tudok mozdulni. Valaki susog, törölgeti az arcom. Fázom. Rám simul. Vizet csepegtet a számba, de nem tudom lenyelni. Nyelvem feldagadt, cserepes ajkaimat nem tudom szétnyitni. Szemhéjamon át érzékelem, ahogy két ájulás között váltakozik a fény és a sötétség. Újra csepeg a víz. Ujjak motoznak a számon. Szétfeszítik. Csepeg a víz. Sötétség. Fény. Víz. Rám simul.
      Talán elég erős és élni akar. Egyenletesebben lélegzik, de nem mozog és nem is tért magához egyszer sem. Nem is nyög. Félelmetes, milyen csendben fekszik. Félig halott, alig élő.
      Susogás. Víz. Fény. Emberi suttogás. Motozó ujjak. Dörzsölés. Rám simul. Suttogás. Víz. Sírás. Dörzsölés.
     Nem fogja túlélni. Túl régóta eszméletlen. Kiszárad, kihűl, meghal.
      Suttogás. Víz. Sós könnyek. Simogatás az arcomon, dörzsölés a testemen. Rám simul, fülembe suttogja, hogy éljek, akarjak élni, ne hagyjam el magam, gyerünk, gyerünk, térjen észhez. Rázza a testem. Rángat. Dörzsöl. Suttog. Vizet csepegtet. Mossa az arcom.
      Olyan hirtelen eszmél fel, hogy megijedek. Nézem az összetört, feldagadt arcot; az enyém se lehet különb. Erősen lélegzik, nincs láza, nem reszket. Próbál mozdulni, de nem tud; segítek neki, átmozgatom elmerevedett végtagjait. Végül fejéhez térdelek, háta a combomon pihen, egyik kezemmel tartom a fejét, a másikkal lassan töltöm szájába a vizet. Tud nyelni, ez jó jel. Eddig kifolyt a víz a szája sarkán.
      A víz szinte égeti kiszáradt torkom. Már nem reszketek. Próbálom mozgatni előbb az ujjaimat, aztán a karom, lábfejem. Szép apránként minden testrészemet megmozdítom. Egyben vagyok. Újra uralom a testem és nagyjából az elmémet is. Résnyire kinyílik a szemem, de nem látok semmit. A pánik hirtelen csap le rám. Megvakultam. Lihegek. Vergődök. Lefog. Elájulok. Víz. Ringatás. Fény. Mégsem vagyok vak. Erőtlenül pislogok.
      Életben maradt. Szinte hihetetlen. Ahogy az is, hogy nem tört el semmije. Ülő helyzetbe segítem. Megitatom. Beszélek neki. Megverték, de él és egyben van. Kenyérbelet tömök a szájába, bíztatom, hogy egyen. Nem rágja, csak lenyeli. Pici falatokat adogatok neki, néha vizet öntök a szájába.
      Érzem a hideg falat a hátam mögött. Gyenge vagyok. Ez eddig ismeretlen volt számomra. Mindig törődtem a testemmel, sosem hagytam el magam. Most pedig egy idegen etet és itat, mint egy magatehetetlen csecsemőt vagy halálra váró beteget. És suttog. Egyfolytában suttog, hogy meg kell erősödnöm, hogy egyek, igyak, mozgassam a testem. Idegesít türelmetlen követelőzése, erőszakossága, közben meg tudom, jót akar. Én viszont csak aludni vágyom. Pofoz. Etet. Pofoz. Ráz. Etet. Itat.
      Muszáj életet vernem belé. A segítségével talán elmehetek innen. Remélem, rendes ember. Vagy legalább értékeli, hogy megmentettem az életét. Hogy nem hagytam kihűlni, kiszáradni, éhen halni. Magas és izmos, talán jóképű is, de eltorzult, feldagadt, befeketedett arcáról ezt nehéz eldönteni. A lényeg, hogy legyen ereje kijuttatni az ablakon.
      Ez egy nő. Vékony, hosszú hajú. Az arca torz. Őt is megverték. Véres, zúzódásokkal teli, püffedt arc. Suttog egy ablakról, amin ki kell mászni. A fény felé fordulok, látom, magasan van. Pici szobában vagyunk. Nem is szoba, inkább kamra. Csak néhány lépés hosszú, alig több, mint egy méter széles. Ültő helyemből négykézlábra fordulok, megpróbálok felállni. A nő segít, de nem igazán bír el. Én túl nagy vagyok, ő meg túl kicsi. Támasztom a falat, az erőfeszítéstől remeg mindenem. Lihegek, izzadok. Elbotorkálok az ablakig. Elég magas vagyok, hogy lábujjhegyre állva kinézzek rajta. Kert, aztán rét, végül erdő. Szerencsére földszinten vagyunk. Körbejárom a kamrát, próbálgatom a testem. Működik, csak legyengült. Próbálok gondolkodni, de agyamat még megülik az ájulás ködfoszlányai. Megtántorodok, le kell ülnöm. Sötétség.
      Nagyon félek, hogy visszajönnek. Attól még jobban félek, hogy ez a férfi mégsem lesz elég erős, segíteni. Csak téblábol, zavartnak látszik, pedig már napok óta etetem, itatom. Csend van, semmi zaj nem hallatszik. Elhallgattak a sikolyok, a vad röhögések, a puffanások és a csizmás dübörgések. Mintha itt felejtettek volna minket bezárva. Élve eltemetve a penészes kenyerek és poshadt víz társaságában. Istenem! Elájult!
      Végre egészségesen aludtam. Éjszaka van. Erősebbnek érzem magam, a fejem tiszta. Bőségesen eszek a száraz kenyérből, iszok az állott vízből. A nő csak bámul rám. Kucorog a sarokban, onnan néz fel. Már nem suttog, nem melegít a testével. Egyértelműen retteg. Megpróbálom az ajtót, de nem bírok vele. Az ablakon a nő talán kifér. Be van ragadva a zár, de végül ki tudom nyitni. Gyenge, alig bírja magát felhúzni még úgy is, hogy segítek neki. Szinte kiesik, hallom, ahogy puffan, aztán síri csend. Felhúzom magam, de vállam túl széles, nem férek ki. Rángatom a keretet. Hirtelen egy nagyobb kő repül be az ablakon, alig centire zúg el a fejem mellett. Egy erős faág repül utána. Először nem értem, aztán rájövök, hogy mit akar. Lerántom magamról a szakadt, csupavér pulcsit, rátekerem a faág végére, hogy tompítsa a zajt és befeszítem a korhadt ablakkeret alá, majd ütni kezdem a kővel. Elég néhány erősebb csapás és hallom, ahogy reccsen. Nekiveselkedek, rángatom. Végre kiszakad. Felhúzom magam. Teljesen kimerülök, mire átpréselem vállam a nyíláson. Lógok a levegőben, nincs erőm semmire. Zihálva lélegzem, több sebből vérzek. A fal és a faszilánkok több helyen összehasogatták a bőröm. A nő a földön lapulva vár; integet, hogy siessek és halkan legyek. Csodálkozom, hogy megvárt. Azt gondoltam, ha kisegítem, elrohan, vissza se néz. Összeszedem maradék erőmet és kilököm magam. Tompa puffanással érek földet én is.
      Az erdőig futunk, ahogy tudunk, zihálva, botladozva. Az első fáknál megáll, visszanéz, bevár. Onnantól erőltetett menetben haladunk. Fogja a kezem. Húz és tol, ha kell. Megtart, átemel. Keskeny folyón úszunk át. Erős a sodrása. Nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy ne bírjak vele. Tempózok, közeledik a part, de mintha alig haladnék, és egyre lejjebb sodródok. Elveszítem a tájékozódóképességem, csak úszok, de már nem tudom, merre. Nagyon sötét van és pára ül a víz felett. Végre leér a lábam. Kivergődök a vízből, nem tudom, hol vagyok, sem azt, ő hol van. Kiabálni nem merek. Borzalmasan fázok. Április vége van; nincs fagy, de hideg az éj és fúj a szél. Valaki jön. Óvatosan lépked. Megáll, aztán tétován újra megindul. Lelapulok a földre, szinte lélegezni sem merek. Aztán meglátom a magas, erős alakot. Suttogok. Sírok. Vacog a fogam. Felrángat a földről. Keze a tarkómon. Határozottan, de nem durván tol maga előtt. Újra erőltetett menetet diktál. Istenem, ez nem is ember! Hogy van ereje ehhez? És nekem? Szinte delíriumban rakom lábaimat, egy, kettő, egy, kettő.
      Egész jól bírja. A folyónál azt hittem, megfulladt, de valahogy partra evickélt. Mire elérünk egy tanyáig, már virrad. Zsákként rogy a földre az erdőszélen. Behúzom egy kidőlt fa alá és török rá néhány ágat, avart kotrok testére, amíg szétnézek a házban. Üres. Úgy tűnik, napokkal ezelőtt elhagyták. Látszik, hogy sietve távoztak. Nem csoda. A had elég gyorsan közeledik, bár a hegyek és a folyó talán ad némi előnyt a menekülő lakosoknak. Sajnos már a fosztogatások is elkezdődtek. Egykori szomszédok leölik egymást a javakért. Találok egy motort a garázsban, élelmet a konyhában. A nő alszik vagy elájult a fáradtságtól vagy a kihűléstől. Erőm végéhez érek, mire elcipelem a házig. Bereteszelem az ajtót. Begyújtani nem merek, nehogy a füst eláruljon minket. Lehúzom róla a vizes ruhát, levetkőzök és most én melegítem a testemmel a vastag gyapjútakarók alatt.
      Sötétség. Emberi test a testemen. Átkarol, átfon, szinte magába húz. Fülembe szuszog. Félelemtől rettegve, dermedten fekszem, de alszik; teste ráng, mintha harcolna.
      Kolbászos rántotta, bundás kenyér, tea és frissen lefőtt kávé illata. Sampon illatú a haja, ahogy lehajol, mikor elém teszi a gőzölgő bögrét. Átöltözött. Nekem is keresett ruhákat, leteszi mellém egy székre. Reszket kezemben a villa az első pár falatnál. Erőt kell vennem magamon, hogy ne tömjem magamba az ételt, hanem lassan, módszeresen egyek, nehogy a többnapos éhezés után kihányjak mindent. Forró zuhany a bőrömön. Öblítő illatú törölközők. Nem ismerem azt, aki a tükörből rám néz. Persze voltam már így, de azért nem ennyire; elvégre katona vagyok. Voltam. Most dezertőr. Csoda, hogy nem öltek meg egyből. Világvégi napok ezek, mikor ember embernek farkasa.
      Lassan eszik, szinte szertartásosan. Komótosan rág, nyel, de az ízeket nem élvezi. Lehet, nem is érzi őket, csak magára az ételre koncentrál, ami az életet jelenti. Az erőt a meneküléshez. Biztos, hogy katona. Legalábbis az volt. Mind erre utal ereje, kitartása, célirányos viselkedése, és az, hogy álmában azt motyogta, százados úr, köszönöm. Mosakodás után a tiszta ruhákban látszik, hogy szép ember. Persze leszámítva az arcát, ami már sosem lesz olyan, mint volt. Sasorra eltörve, szemöldöke felrepedve, arcán több mély vágás. Az én arcom és testem is megszenvedte a magáét. Tükörbe még nem néztem.
      Szép fényes a haja. Sötétbarna, mint a szeme. Vékony, mint egy kamasz, szinte csak a csontja van. Nem szép, de visszafogott, mégis bátor kitartása, élni akarása különös fennkölt bájt kölcsönöz neki. Ha az arcunk nem lenne olyan amilyen, átlagos pár is lehetnénk, akik együtt reggeliznek. A napsütötte ebédlő azonban éles ellentétben áll sebeinkkel, riadt rezdüléseinkkel, némaságunkkal. Talán két-három napunk lehet, aztán tovább kell mennünk. Remélem, az üzemanyag elég lesz a tengerig, onnan pedig hajóval el, fel északra, ahol sok az új földterület, amióta elolvadt a jég. Ott talán békében leélhetem, ami hátra van. Jó lenne, ha velem jönne, de nem kényszeríthetem. Az erőszakból elég volt egy életre. Láttam meghalni a családom, a bajtársaim. Láttam, hogy vedli le magáról az ember a civilizáltság vékonyka mázát és válik vérszomjas dúvaddá. Láttam és átéltem a kínzásokat, megaláztatásokat, az értelmetlen erőszakot, halált. Már tudom, hogy a parancsra tettem nem ment fel sem önmagam, sem a világ előtt. Anyák, gyerekek, apák és fivérek a vértől iszamós földön, szemük a végtelenbe meredve. A sikolyok, hörgések, jajgatások és elhaló nyöszörgések ugyanúgy bekúsznak álmaimba, mint ahogy ott áll a százados úr is a golyózáporban, amint életét adja, hogy négy megmaradt embere elmenekülhessen.
      Azt mondta, három napig maradunk. Legalábbis ő nem marad tovább. Most szólt hozzám először. Felajánlotta, hogy vele mehetek északra, de rám bízta a döntést, tegyek belátásom szerint. Talán elmegyek vele. Minek maradnék? Haza nem mehetek; az otthon már nem létezik. Szülők, férj, gyerekek mind a múlté. Amiért eddig éltem, halott. Akkor meg nem mindegy, hol vagyok? A lelkem már sose lesz könnyű, az élet meg mindenhol csak élet. Ez a férfi meg tud védeni és erős, hogy dolgozzon. Hozzám vagy a kamrában lévő italokhoz nem nyúlt, nem úgy, ahogy férjem és apósom tette volna. Elkezdem összecsomagolni a házban talált holmikból, amit szükségesnek gondolok. Varrókészletet, kötszert, fájdalomcsillapítót, szappant, törölközőket, egy-egy garnitúra ágyneműt, meleg ruhákat, ételt, két lábast, egy serpenyőt. A fagyasztóban és a kamrában több, mint elég étel van. Három napig csak sütök, főzök; főleg húst és kenyeret. Igyekszünk sokat, de nem túl sokat enni, hogy megerősödjünk. Naponta többször is leülünk enni a gyönyörű tölgyfaasztalhoz. Az utolsó napon a frissen kisütött, kihűlt húst, cipót, krumplit becsomagolom az útra. Teszek melléjük konzerveket, csokit, gabonaszeleteket, diót, almát. Mindent, amit csak találok a kamrában és nem kell főzni. Egy nagy termoszba erős kávét töltök. Ő a motort szereli, tisztogatja, keni. A garázsban talált szerszámokat zsírozza, csomagolja. Mindennap háromszor elmegy az erdőbe körülnézni, nehogy meglepjenek minket. Az ajtóhoz, ablakokhoz minden este felállítja a garázsban talált vadcsapdákat. Lent alszik a nappaliban, nekem adta az emeleti hálót, de nem merek külön lenni tőle, félek magamban, így már első este lementem hozzá a földszintre. Szó nélkül átengedte a kanapét és lefeküdt a padlóra terített paplanra. Fekete szeme van.
      A motor jó állapotban van, tankja szinte tele. Jó nagy motor, el fogja bírni a kis utánfutót, amit találtam a pajtában. Nem is utánfutó, inkább egy kis fém kordé, amit házilag barkácsoltak össze. Kannában üzemanyagot is találtam, így már biztosan elég lesz a tengerig. Kár, hogy csak a motor van, a nyomokból ítélve két kocsit is elvittek a háziak, de így is el tudunk vinni mindent, amit összecsomagoltunk. A nő nagyon házias. Szorgalmas és jól főz. Gyakorlottan tesz-vesz a konyhában. Zokszó nélkül, gyakorlatiasan csomagolja egy új háztartás alapjait. Velem alszik a nappaliban. Amikor hallottam a lépteit lefelé a lépcsőn, megdobbant a szívem. Nem a vágytól, inkább a feszélyezettségtől, hogy most ez az elgyötört, megkínzott test felajánlkozik, én pedig nem bírok hozzá érni, mert csak arra tudok gondolni, miket tehettek vele brutális fogvatartói. Hiába él bennem a vágy, a szánalom lefogná kezem. Megkönnyebbültem, amikor összekucorodott a fotelben. Persze neki adtam a kanapét. Még a földön fekve is érzem a hajából áradó tiszta illatot.
      Utolsó nap. Az indulásé. Mindent elrendeztünk, becsomagoltunk, felpakoltunk. Két kisebb hátizsákba, talán gyerekeké voltak, az egyik piros, a másik zöld, vizet, élelmet, kötszert és gyógyszereket csomagolok arra az esetre, ha bármi okból a motort ott kellene hagyni és gyalog kellene tovább menni. Félek, de reménykedem is, bár nem tudnám megmondani, miben. Talán, hogy az új életem, ha nem is feledteti, de elsüllyeszti a régit jó mélyen az agyam legmélyére, ahonnan nem bukkan fel többé. És, hogy ez a magas, fekete szemű férfi rendesebb lesz, mint a férjem volt, aki az életéért cserébe engem ajánlott fel a tanyánkat feldúló gazfickóknak. De legalább a pulcsija melegen tartotta ezt az összevert, megkínzott idegent.
      Virradatkor mindent felpakolok és lekötözök a kordén. Utoljára még lezuhanyozunk, bőségesen megreggelizünk. Köszönő levelet ír a háziaknak arra az esetre, ha visszatérnének, és bocsánatukat kéri, amiért kiraboltuk a házukat. Rendes tőle, bár nem sok értelme van, de azért kedves gesztus. Tétován áll a motor mellett, mintha tűnődne, felszálljon vagy sem. Fejére teszem a bukósisakot, szorosra húzom, mint a fiamnak, amikor néha vittem egy kört tanyánk körül. Milyen csengő hangon kacagott. Elhessegetem az emléket. Nem szabad rá gondolnom. Sem a lányom búzakék szemére, gödröcskés állára; sem a feleségem aranyló hajára, meleg mosolyára. Nem gondolhatok rájuk, ha nem akarok üvöltve, a fájdalomtól és haragtól őrjöngve fetrengeni a földön átkozva embert, Istent, az egész világot. A szívem úgyis csak egyszer tudott darabokra törni. Nézem ezt a komoly arccal hallgató, tétovázó nőt, amint végül elszánja magát és felül a motorra. Talán egy szép napon láthatom a mosolyát.