A pontosság közelében – Háy Jánossal Tim Mariann beszélgetett

Írta: Tim Mariann
© DunapArt Magazin – 2026.08.08.

Háy János irodalmában különös módon fér meg egymás mellett a hétköznapi és az egyetemes. Szereplői többnyire nem hősök a szó hagyományos értelmében. Emberek, akik tartozni szeretnének valahová, miközben újra és újra kívül találják magukat; akik vágynak valamire, de nem mindig tudják eldönteni, hogy valóban a saját vágyukat követik-e. Emberek, akik néha többet árulnak el magukról egy rosszul kimondott mondattal, mint egy gondosan felépített vallomással.
Talán ezért különösen találó Háy Jánosnak ebben a beszélgetésben megfogalmazott mondata:

„Ami nem pontos, az nem lehet szép.”

A beszélgetés azonban ennél is messzebbre vezet. Szó esik kívülállásról és otthonkeresésről, a színházi mű kollektív természetéről, a fogyasztói társadalom által gerjesztett vágyakról, az életkorral változó tekintetről és arról is, milyen viszonyban marad az író korábbi könyveivel. Háy válaszaiból egy olyan alkotó képe bontakozik ki, akit kevésbé érdekel saját irodalmi szobra, mint az, hogy éppen most mit lát a világból.
Talán ezért érdemes ezt a beszélgetést is úgy olvasni, ahogyan ő a valóságot szemléli: előzetes ítéletek nélkül, kíváncsian – és mindenekelőtt pontosan.

• Pályája a Gyalog megyek hozzád a sétálóúton (1989) verseivel indult, ugyanakkor az évek során a próza, a dráma és a festészet is meghatározó jelenléttel bír alkotói világában. A Dzsigerdilen (a szív gyönyörűsége) (1996) és a Xanadu (Föld, víz, levegő) (1999) prózájában erősen jelen van a költői gondolkodás és lírai megszólalásmód, miközben a különböző műfajok az életmű egészében folyamatosan átjárják egymást. Mi dönti el, hogy egy gondolat versként, prózaként, drámaként vagy akár képként találja meg a végső formáját?

Bár minden munka mögött, amit az ember ír van egy nagyon mély érzelmi elköteleződés, vagy inkább lelki felbolydulás, mégis teljesen egyértelmű, hogy más utakon érkeznek a különböző műfajok. Ami prózának indul, abból soha nem lesz vers, és ami versnek indul, abból soha nem lesz próza. Akkor sem, ha az én vershez való viszonyom rendkívül prózai és sokszor a versek hagyományosan kevesebb költőinek nevezett anyagot tartalmaznak, mint például a próza. Sőt, amikor például a Xanadut írtam, külön örültem, hogy olyan versszerű stilisztikákat használhatok, amelyeket versekben mélyen megvetettem. A versben használt nagyon versszerű beszédmód számomra elviselhetetlen. Alapvetően az ember olyan stilisztikákat akar használni, már ha ez akaratlagos dolog, amelyek megfelelő valóságerőt hoznak a szövegbe. A költői képek tartalmatlan metaforák és zavaros hasonlatok használatát nem tartom ilyennek. Sőt, azt gondolom ez nagy teher a magyar irodalmi nyelven, ha egy alkotó azt gondolja, hogy attól szép a szöveg. Mert ami nem pontos, az nem lehet szép.

• A Mélygarázs (2013), a Cégvezető (2020) vagy a Boldog boldogtalan (2024) szereplői többnyire nem rendkívüli emberek. Olyan figurák, akik a saját életük hétköznapi kudarcaival, félreértéseivel és hiányaival küzdenek, akik gyakran mintha nem is a külvilággal, hanem saját magukkal állnának konfliktusban. Íróként mi érdekli Önt ezekben az alakokban, az, amit tudnak magukról, vagy az, amit nem vesznek észre önmagukban? Írás közben az együttérzés vezeti ezekhez a figurákhoz, vagy inkább a kíváncsiság?

Minden ember hétköznapi ember. Az a leghétköznapibb, aki rendkívülinek érzi magát, mert nem csak hétköznapi, hanem önismeretből nullásra vizsgázik. Amúgy meg minden szereplőm mélyen érdekel és kíváncsi vagyok a sorsára. A kíváncsiság, amiből csak egy kis rész az, hogy mennyire vagyok kíváncsi a szereplőimre, a nagyobb, hogy mennyire vagyok kíváncsi arra a valóságra, amit az ő életük és ezen keresztül a szöveg kikever. Ismerem őket és képviselem az igazságaikat. Ez nem együttérzés, mert, ha az lenne, akkor mondjuk erkölcsileg elfogulttá válnék a szereplőimmel, holott az nem pálya. Az értékelés nem az én dolgom, az mindig olvasói kompetencia. Amúgy együttérző alkat vagyok, de ez a szövegeket nem befolyásolja, mert ott inkább szigorúságra törekszem. Annyiban talán, bár ez nem együttérzés, hogy nem tudnék olyan emberekről írni, akiket nem értek, vagy nem találom meg a hozzájuk vezető utat. De ez nem együttérzés, inkább belátás, belátása annak, hogy csak bizonyos terepen tudok hiteles tudással íróként mozogni. Csak arról szabad írni, amit ismersz. Minden szereplőnél, minden helyzetnél, minden problémánál a körmére kell nézni a dolgoknak. Nem csak a tényszerűség szempontjából, hanem ha egy szöveg centrumában például a szabadság áll, akkor mit lehet erről tudni és mit gondoltak róla azok, akik már gondolkodtak erről.

• A Bogyósgyümölcskertész fia (2003) és a Pityu bácsi fia (2005) világában a származás nem egyszerű életrajzi háttér, hanem szinte sorsszervező erőként működik. Szereplői sokszor mintha egyszerre tartoznának valahová és lennének kívülállók a saját közegükben. Ön szerint a kívülállás adottság, vagy olyan nézőpont, amit az ember idővel megtanul használni?

Mindenki akar valahová tartozni és közben mégis azt kell megtapasztalnia, hogy a valahová tartozás időleges vagy ideiglenes. Nem csak azért, mert mondjuk, egyik helyről a másikra költözünk, hanem azért, mert az életidőnk más és más közegbe értelmez bennünket. Kamaszok voltunk, nagy álmokkal és igazságokkal, meg nagy világfájdalommal és felnőttnek kell lennünk kötöttségek és felelősségek között, aztán szülőnek, házastársnak, középkorúnak és elváltnak és egyszer még öregnek is lennünk kell. Az egész életünk folyamatos helyváltoztatás akkor is, ha azt hisszük, mi mindig ugyanott vagyunk. Szóval folyamatosan kívül is vagyunk és belül is. Ha belül vagyunk egy közösségen, sokszor szeretnénk nagyon is kikerülni onnét, rálátni a korábbi önmagunkra. És ezzel együtt jár egy nagyon fontos dolog, hogy tulajdonképpen ez az otthonkeresés folyamatosan fenntartja a reflexivitást, hogy képesek vagyunk rálátni magunkra és a viszonyainkra. Ahhoz, hogy bármit is felismerj önmagadban és a világhoz való kapcsolódásodban, akár rosszat, akár változtatandót, akár jót, szükség van arra, hogy rá tudj látni arra, hogy ki vagy. Persze a rálátás limitált, hisz minden reflexivitás mélyén ott egy csomó magunk iránti elfogultság is. Íróként különösen fontos az a készség, hogy képes legyél a dolgokat eltávolítani magadtól és úgy vizsgálni. A megírandó szöveg tulajdonképpen vizsgálati anyag is, csak az a különbség a mikroszkóp alatti tárgyak és az írói anyag között, hogy az én anyagom, bármennyire is objektiválva van, mindig az én szívemből és véremből táplálkozik.

• A Herner Ferike faterja (2003) színpadon és filmen is önálló életre kelt (több nyelven is), miközben több drámáját is különböző rendezői olvasatokban láthatta viszont. Mennyiben változik meg egy történet, amikor kikerül az író kezéből? A kíváncsiság vagy az eredeti elképzeléshez való ragaszkodás az erősebb érzés, amikor mások értelmezik a műveit?

A színháznak írt munka olyan, hogy nem lehet meg más alkotók nélkül. Minden színrevitelbe belelépnek más művészek is. Az én kompetenciám a szöveg, hogy az a lehető legjobb legyen. Részemről csak szöveg van, nincs olyan, hogy eredeti elképzelés. Nem vagyok rendező, nem vagyok színész, nem tudom, hogy az ő dolgukat hogyan kell megoldani. Abban hiszek, ha egy szöveg jól van megírva, akkor nem megy félre a színreállításkor. Sokszor megtapasztaltam, ha valahol pontatlan voltam a szövegben, ott pontatlan lett az előadás is. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül tetszik, amit a színpadon látok, csak azt, hogy elfogadom és el kell fogadnom, hogy a színpadi előadás egy kollektív munka, aminek egy bizonyos részéért én felelek. Egy esetben állnék ellent, sőt képes lennék a legvégsőkig is elmenni, mondjuk letiltani az előadást, ha a szereplőimet rosszindulattal építené fel a rendező és a színész, ha azt üzenné a színpad a közönségnek, hogy látod ők milyen véglények, mi bezzeg! A közönséggel való összekacsintás számomra a művészi korrupció egyik formája, magyarán evidens hazugság. Ezesetben sem a szereplőimet akarnám védeni, hanem a műalkotás elsődleges szándékát, az igazmondásra való törekvést.

• A csokimikulásos lány (2025) és a Boldog boldogtalan (2024) több szereplőjénél is azt látjuk, hogy a szereplők valami olyan élet után vágyakoznak, amit talán nem is maguk választottak, hanem készen kaptak a környezetüktől. Többször beszélt arról is, hogy korunk embere nehezen tud különbséget tenni a saját vágyai és a ráruházott elvárások között. Mennyire érzi ezt személyes sorsnak, és mennyire társadalmi jelenségnek? Miért ilyen makacs a szakadék aközött, amire vágyunk, és amit végül meg tudunk valósítani?

Ha erre a kérdésre tényleg kimerítően akarnék válaszolni, akkor itt le kéne nyomnom egy modern kapitalizmus-kritikát. De ez nem férne bele ebbe a beszélgetésbe. Egy biztos, ennek a társadalomnak az a célja, hogy ne a szükségleteinkre és a valós akaratainkra hívja fel a figyelmünket, hanem állandóan vágyat keltsen minden iránt, ami megszerezhető. Ez nem csak a tárgyak vonatkozásában van így, így van ez az élményekkel is vagy az érzelmekkel. Ha ezt és azt megszerzed, akkor te boldog tudsz lenni, vagy épp szabad és beavatott és fene tudja mi még. Ha meg nem szerzed meg, akkor el van cseszve az életed. Ki tudna ennyi vágyat kielégíteni? De ha egyet kielégítesz, röbvest bekínálnak helyette másik hármat. Mondok egy triviális példát. Mondjuk, tök elég lenne egy társ egy életben, de minden arra kapacitál, hogy legyen egy másik, mert azzal még boldogabb lehetsz, de legfőképp megvásárolhatod egy válás után az új család számára is az összes háztartási eszközt. Az államok a családról papolnak, de közben támogatják azokat a gazdasági vállalkozásokat, amelyeket az egy életbe még hány háztartás fér bele gondolatköre vezérel. De nézzünk egy másik példát. Ha megszimatolják, hogy gyereked van, ezernyi ötlettel állnak elé, hogy mivel teszel nekik jót, és ha ezekkel nem élsz, akkor te rossz apa és anya vagy. Persze leszarják a gyerekeket, csak az érdekli őket, hogy kivezessék a bankszámládról a pénzedet. A vágykeltés olyan ravasz, hogy valójában ez nem is a reklámokról szól, hanem hogy bizonyos társadalmi csoportok véleményképzésébe épüljenek be, ez a legalattomosabb hamisság. Ha ez sikerül, akkor nem menekülsz! Mivel mindenki valahová tartozni akar, senki nem mer ezzel a közösségi normával szembeszállni. Holott minden élet örökösen megvalósul. Ez a lényege, hogy megvalósulásban van. Ezt megkérdőjelezni, a vágyak örvényébe belehajtani az embert, rendkívül életellenes dolog. A modern kapitalizmus a maga körmönfont módszereivel tulajdonképpen felszámolja az életünk valóságát, hogy helyette a termékek által kirajzolt valóságot helyezze. Ördögi kör, amiből nem tudsz menekülni, mert a kritikai attitűd is bele van kalkulálva a működésbe.

• Az életművén végigtekintve feltűnő, milyen különböző nyelvi világokat hoz létre egy-egy könyvben. A Dzsigerdilen, a Marlon és Marion (1993) vagy a Bogyósgyümölcskertész fia (2003) szinte más-más hangon szólal meg. Amikor ma visszatekint ezekre a művekre, van-e olyan, amelyet különösen közel érez magához? Változik az író viszonya a saját könyveihez az idő múlásával, vagy mindegyik egy-egy lezárt korszak marad?

Kevéssé foglakozok a régi könyveimmel, bár szoktam belőlük felolvasni. Nem vagyok róluk rossz véleménnyel, de alapvetően az foglalkoztat, amit épp írok. Valójában minden megjelent könyv nekem már a múlt könyve, s amikor azokról kell beszélnem, már tök más dolgok foglalkoztatnak. Persze igyekszem rendesen beszélni róluk, de sokszor nem egyszerű visszahelyezkedni abba, hogy ott miről van szó. Külön rossz, hogy a bonyolultabb könyveim, mint a Boldog boldogtalan tartalmára alig emlékszem. Szóval néha olyan, hogy kicsit hamukáznom kell, hogy mért írtam ezt vagy azt, mert azt sem tudtam, hogy írtam. Viszont mindig tudom és mindig benne vagyok abban, amit épp írok.

• Míg a köztudatban többnyire a humoros, szerelmes Háy János képe él, művei visszatérő témái mégis a kudarc, a magány, az öngyilkosság, a társadalmi meghatározottság, a családi sérülések, a kommunikációképtelenség és a veszteség. A gyerektől (2007) a Völgyhídon (2022) át, egészen A csokimikulásos lányig (2025) újra és újra ezekkel a kérdésekkel találkozunk. Mit gondol, ha visszatekint az eddigi pályájára, a világ változott meg Ön körül, vagy az a nézőpont, ahonnan szemléli? Mi az, ami az írói látásmódjában mindvégig változatlan maradt?

Nem tudom, milyen kép él rólam másokban. Nyilván igyekszem egyfajta képet erősíteni, amit közel érzek magamhoz. Mert bár minden megnyilvánulás egyben szerep is, de azért az ember szívesebben van olyan szerepben, ami nem idegen tőle. Biztosan változtam, legalábbis remélem. Az ember nem mindig ugyanolyan, bár az alapok szerintem, ezt a gyerekeimnél is látom, és mindenki láthatja a sajátjain is, hogy már a kezdetekkor megvoltak, és tulajdonképpen más és más formában, de mondjuk a felnövekedés során mindig vissza-visszaköszönnek. Számomra nem az fontos, hogy mi változott, mi meg maradt, hanem az, hogy honnét nézek rá a világra. Ezt legtöbbször az életkor alapozza meg. Másképp néz a világra egy hatvan éves és másképp egy harminc. Nem lát többet az egyik a másiknál, csak mást és máshonnét. Ahhoz, hogy az ember esélyt kapjon autentikus mű létrehozására mindenképpen szinkronban kell lennie azzal, aki a világot nézi. Szinkronban kell lenni azzal, aki ő maga (persze ez minden ember számára követendő út volna). Ez nem jelenti azt, hogy van egy biztos recept, mert olyan recept nincs, viszont enélkül biztosan nem fog létrejönni érvényes mű.