A magyar költészet napja 2024

Rövid – “történeti etimológiája”:

“A magyar költészet napját Magyarországon 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünneplik. Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és -versenyekkel tisztelegnek a magyar líra előtt. A rendezvényeken a klasszikus és kortárs költők versei egyaránt szerepelnek. Gyakran diákok, vagy éppen a ma is élő szerzők tolmácsolják a költeményeket.

Az első ilyen ünnepet 1956 júniusában tartották, a nyári ünnepi könyvhéten, és csak 1964-ben kapcsolták József Attila születésnapjához. Mintául a Szovjetunió szolgált, ahol 1955-től kezdve tartottak ilyen ünnepet. A következő költészeti ünnepet 1961-ben tartották, majd a Magyar Írók Szövetsége javaslata alapján a Magyar Szocialista Munkáspárt Agitációs és Propaganda Osztálya 1963-ban döntött az ünnepnap április 11-re időzítéséról. Kezdetben a súlypont a munkásmozgalmi líra volt, később az ünnep egyre inkább eltávolodott ettől. Egyike a kevés számú ünnepnek, amely a Kádár-korszakban született, és a rendszerváltás után is folytatódott.” – (wiki)

Az ünnepet Magyarországon kívül a Kárpát-medence országainak magyarlakta területein is megünneplik, ahogyan a világszerte diaszpórában élő magyar közösségek egyaránt leróják a tiszteletüket ilyenkor:

Ma – ünnepet ül minden egyes költemény:
hegyek, völgyek, síkvidékek felett száll a szó,
úgy hömpölyög a líra, akár egy nagy folyó.

– Varjú Zoltán felelős szerkesztő –

József Attila
A Dunánál

I.

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt – néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, ugy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján ugy remegtek ők,
mint sirköves, dülöngő temetők.

II.

Én ugy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

III.

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!

… Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

További bejegyzések