Vendéghy Kornél munkája az orosz–ukrán konfliktus gyökereit feltáró kötetek között azzal tűnik ki, hogy radikálisan elszakad a napi politikai publicisztika emocionális kereteitől, és a válságot egy tágabb, évszázados geopolitikai architektúrába illeszti bele. Megpróbálom összefoglalni a mű elméleti konzekvenciáit és a történéseknek a nemzetközi rend jövőjére gyakorolt hatásait.
A kötet legfontosabb módszertani tanulsága a geopolitikai realizmus visszatérése. A szerző helyesen mutat rá, hogy a hidegháború vége utáni „történelem vége” eufória nem a konfliktusok megszűnését, hanem azok átalakulását hozta el. A McKinder-féle Heartland-elmélet felelevenítése emlékezteti az olvasót: a földrajzi determinizmus és az erőforrások feletti ellenőrzés vágya továbbra is a nagypolitika elsődleges mozgatórugója, függetlenül az aktuális ideológiai hívószavaktól.
A mű egyik legfontosabb pillére a „szabályokon alapuló nemzetközi rend” fogalmának dekonstrukciója. Vendéghy érvelése szerint ez a rend valójában egy unpoláris hegemónia verbális köntöse, ami szelektíven alkalmazza a nemzetközi jogot. A kötetben bemutatott példák – a NATO keleti bővítése, az ABM-szerződésből való egyoldalú amerikai kilépés, vagy a 2014-es kijevi események amerikai menedzselése – azt sugallják, hogy a nemzetközi biztonsági garanciák eróziója nem Oroszország 2022-es lépésével kezdődött, hanem egy hosszú távú bizalmi válság eszkalációjának végpontja.
Szakmai szempontból különösen figyelemre méltó a kötet elemzése a modern hadviselés hibrid jellegéről. A szerző rávilágít, hogy a „színes forradalmak”, a technológiai manipuláció (TechCamp), és az NGO-hálózatok tevékenysége ma már éppolyan integráns része a stratégiai offenzívának, mint a hagyományos kinetikai hadműveletek. Ukrajna példáján keresztül láthatjuk, hogyan válik egy szuverén állam belpolitikája külső hatalmi érdekek ütközőzónájává, ahol a helyi társadalmi elégedetlenséget geostratégiai célokra csatornázzák be.
A mű nem kerüli meg az ukrán nacionalizmus és a szélsőjobboldali ideológiák összefonódásának kényes kérdését sem. Míg a nyugati narratíva ezt gyakran elhanyagolható peremjelenségként kezeli, Vendéghy dokumentumokkal támasztja alá, hogy ezen erők strukturális beépülése az államapparátusba és a hadseregbe alapvetően befolyásolta a kijevi kormányzat mozgásterét és tárgyalási hajlandóságát (pl. a minszki egyezmények szabotálása).
A kötet záró gondolatai a nukleáris doktrína megváltozására figyelmeztetnek. A „kölcsönösen biztos megsemmisítés” (MAD) elvétől a „nukleáris elsőbbség” vágya felé való elmozdulás olyan egzisztenciális kockázatot jelent, amely az egész emberiség létét fenyegeti. A szerző diagnózisa szerint a diplomáciai csatornák elvágása és az ellenfél totális démonizálása lehetetlenné teszi a racionális kompromisszumot, ami pedig a nagyhatalmi konfliktusok kezelésének egyetlen békés útja lenne.
Talán nem túlzó a megállapítás, hogy Vendéghy Kornél műve a reálpolitika szemüvegén keresztül mutatja be a 21. század legsúlyosabb válságát. Nem csupán egy eseménytörténeti összefoglaló, hanem figyelmeztetés a diplomáciai realizmus és a többpólusú világrend elkerülhetetlenségére. A kötet arra kényszeríti az olvasót, hogy tegye fel a kérdést: vajon a „kert” védelmében folytatott „dzsungelharc” nem éppen a kert pusztulásához vezet-e? A válasz a jövő történészeire vár, de az ahhoz szükséges forráskritikai alapot ez a mű megkerülhetetlenül lefekteti a hazai történészeink számára, mint kiváló vitaalap.
Varjú Zoltán
