Írta: Varjú Zoltán
© DunapArt Magazin – 2026. 07. 27.
A költészet története során az ember mindig új utakat keresett arra, miként fejezhetné ki mindazt, amit a hétköznapi nyelv már nem képes elmondani. A líra évszázadokon át a hangzásból, a ritmusból és a jelentések finom rétegződéséből építette fel saját világát. A huszadik század avantgárd törekvései azonban új kérdést tettek fel: vajon a vers csak akkor vers, ha sorokba rendezett szavakból áll? Vagy képes a látvány, a tipográfia, a tér és a forma is ugyanúgy megszólaltatni a költészetet?
E kérdésre a vizuális költészet adta az egyik legizgalmasabb választ. Ebben a műfajban a betű már nem csupán hangot jelöl, hanem képi elemként is működik. A szó egyszerre hordoz jelentést és formát, a vers pedig nem pusztán olvasható, hanem szemlélhető is. A kompozíció, a ritmus, az üres felületek és a tipográfia ugyanúgy részei a műnek, mint maga a nyelv. Az olvasó ilyenkor nemcsak értelmezi a verset, hanem bejárja azt tekintetével, miközben a látvány és a gondolat egymást erősítve bontakozik ki előtte.
A magyar irodalomnak komoly hagyományai vannak ezen a területen, mégis a vizuális költészet napjainkban is inkább rétegműfajnak számít. Alkotói gyakran csendben dolgoznak, távol a szélesebb nyilvánosság reflektorfényétől, miközben munkáik nemzetközi kiállításokon, folyóiratokban és művészeti fórumokon találnak visszhangra. E különleges alkotói közösség meghatározó képviselője Aranyi László, aki hosszú évek óta következetesen építi saját vizuális nyelvét.
Művei nem egyszerűen képversek. Minden alkotása egy önálló gondolati konstrukció, ahol a kép, a szó és a tipográfia elválaszthatatlan egységet alkot. A vizuál haikuktól a konceptuális vizuális poémákig terjedő életművében ugyanazzal a természetességgel fér meg a filozófiai elmélkedés, a játékos irónia és a meditatív csend. Alkotásai nem illusztrálják a szöveget, hanem maguk válnak a szöveg részévé; nem díszletek rejtik el a gondolatot, hanem annak vizuális szerkezetét hozzák létre.
Miközben Magyarországon e műfaj még mindig nem kapja meg azt a figyelmet, amit a jelentősége indokolna, Aranyi László munkássága egyre szélesebb nemzetközi közegben válik ismertté. Rendszeresen publikál hazai és külföldi irodalmi, illetve művészeti fórumokon, vizuális költeményei számos ország olvasóihoz jutnak el. Alkotói pályáját nem a gyors siker, hanem a következetes építkezés jellemzi; műveinek középpontjában mindig ugyanaz a kérdés áll: miként válhat a gondolat láthatóvá.
E szemlélet jelentőségét elismerve a DunapArt Kiadó 2026 februárjában önálló elektronikus kötetben jelentette meg A szembenállás temploma című válogatását. Ez a B5 méretű, hatvanhat oldalas e-book nem egyszerű gyűjtemény csupán, hanem egy alkotói világ sűrített lenyomata: betekintést enged abba a különleges univerzumba, ahol a vers már nem kizárólag nyelvi forma, hanem vizuális élmény is. A kötet megjelenése egyben annak elismerése is, hogy a vizuális költészet a kortárs magyar irodalom és képzőművészet egyik sajátos metszéspontját képviseli, amit érdemes megőrizni és minél szélesebb közönség elé tárni.
Aranyi László művészetében nincs éles határ szó és kép között. A kettő kölcsönösen alakítja egymást, miközben az olvasó fokozatosan felismeri, hogy a látvány ugyanúgy képes gondolkodásra késztetni, mint egy verssor, és egyetlen betű elhelyezése olykor annyit mondhat el, mint egy egész költemény. Talán éppen ezért alkotásai nem egyszeri befogadásra készülnek. Visszahívják a szemlélőt, újraolvastatják önmagukat, és minden alkalommal más jelentésréteget tárnak fel.
A DunapArt Magazin jelen beszélgetésével nem csupán egy sokoldalú alkotót kíván bemutatni, hanem egy olyan művészeti szemléletet is, ami a magyar irodalom egyik különleges, még mindig felfedezésre váró területét képviseli. Aranyi László életműve arra emlékeztet bennünket, hogy a költészet nem kizárólag a kimondott szavakban él. Ott van a betűk közötti csendben, a fehér felületek ritmusában, a kompozíció feszültségében és abban a pillanatban is, amikor a látvány egyszer csak verssé változik.
Az alábbi beszélgetésben ezt a különleges alkotói utat szeretnénk bejárni. Nem csupán a művek születéséről lesz szó, hanem arról a gondolkodásmódról is, ami Aranyi László munkásságát évtizedek óta meghatározza. Bízunk benne, hogy az interjú végére az olvasó nemcsak egy kivételes alkotót ismer meg közelebbről, hanem a vizuális költészet világára is új szemmel tekint majd ezután.
- Laci, a vizuális költészet ma is viszonylag szűk körben művelt műfaj Magyarországon. Te mikor érezted először, hogy számodra a hagyományos versforma már nem elegendő, és a gondolataidat csak a kép és a szöveg együttesével tudod igazán kifejezni?
Mert az írott szöveg is kép… A macskakaparás-szerű kézírással írt levél éppúgy, mint a számlavezető bankunktól kapott havi értesítés, a nyilvános WC falára körmölt illetlen rigmus, graffiti, a sírfelirat, vagy akár a vers… Ráadásul régi „rögeszmém”, hogy eleven organizmusnak tekintsem, amit valaki leír. A kezdetektől foglalkoztatott, mi történik, amikor az élő szöveg „kimászik” a szabvány méretű papírlap börtönéből. Akkor még mechanikus írógépet használtunk, s emlékszem, mennyit kísérleteztem azzal, szabálytalanul, látszólagos összevisszaságban álljanak a betűk, a sorok. Öntapadós „Letraset” betűket is használtam. Aztán kezembe került az akkor még párizsi Magyar Műhely folyóirat néhány száma, ami reveláció erejű volt számomra. Egyből küldtem néhány alkotást nekik, s az akkori legendás szerkesztői triász (Bujdosó Alpár, Nagy Pál, Papp Tibor) a Műhely szerzői közé fogadott. Közben kiderült, Magyarországon rajtam kívül többen (Petőcz András, Székely Ákos, stb.) hasonló alkotói törekvéseket testesítettek meg. Naná, hogy ők is a Magyar Műhelynél kötöttek ki. Ma már kevesen emlékeznek arra, hazánkban volt egy pillanat (a 80-as, 90-es évek fordulója, plusz-mínusz másfél esztendő), amikor a radikális avantgárd irodalom (vizuális, fonikus, konceptuális költészet, performansz) látszólag „polgárjogot” nyert, a legtöbb folyóirat megnyílt előttünk, még az Élet és Irodalomban is megjelentek ilyen jellegű műveim. De gyorsan jött a visszatérés a 19. század közepét idéző irodalomszemlélethez. Megjegyzem, az elfogadás nekem kifejezetten ártott, egyből „kicsúszott alólam a szőnyeg”. A szembenállásból merítettem mindig az erőmet, akár zenében a blues, a rock, a punk; „lázadó angyal lelkem” nagyon nehezen viseli, ha nincs ki ellen lázadnia, s így évekre eltűntem a porondról. Kísértetiesen hosszú időbe telt, amíg sikerült poraimból feltámadnom…
- A legtöbb olvasó számára egy vers elsősorban szavakból épül fel. Számodra viszont a betű, az üres tér, az elrendezés és a kompozíció ugyanúgy jelentéshordozó. Hogyan születik meg benned egy vizuális poéma első gondolata? Előbb a kép érkezik meg, vagy a szöveg?
Egyidejűleg születik meg a kép és a szöveg, ugyanis a kettő szerves egységet alkot. Ritkán, de előfordul, hogy meglévő szöveghez később társul kép. Ezért lehetnek, sőt, vannak átfedések. Tehát egy-egy versem „szabályos” formában is létezik, ám később készül vizuális változata.
- A vizuál haiku különösen közel áll hozzád. Mitől más számodra ez a műfaj, mint egy hagyományos haiku? Mit ad hozzá a látvány ahhoz a néhány szóhoz, ami önmagában is teljes vers lehetne?
A haiga hagyományos japán művészeti forma, amely egy vizuális alkotás (tusrajz, festmény) és egy haiku harmonikus ötvözete. Csakhogy nálam hiányzik a harmóniára törekvés, a kép és a szöveg bonyolult, összetett, nehezen kibogozható kapcsolatban áll egymással. A haiga amúgy eléggé idétlenül hangzik a magyar fül számára, ezért nem használom. Maradok annál, vizuális haiku, vizuális senryū… Bár nem a kérdés része, említeném, haikut már pályakezdő koromban írtam, kezdetben én is ragaszkodtam a tradicionális három sorhoz, 5-7-5 szótagszámhoz, s más haiku-attribútumhoz. De a magyar és az angol nyelv szerkezete is jelentősen eltér a japánétól, így nem baj, ha „szabálytalanra” sikeredik. A szellemiségen a hangsúly. Haiku Ezra Pound ismert verse, az „In a Station of the Metro” („The apparition of these faces in the crowd; / Petals on a wet, black bough.”). Tőlem pedig senryū a „Vakok” („Elveszik a nyomorék mankóját, / de így is vakok maradnak.”).
- A munkáidban gyakran érzem azt, hogy a csend legalább olyan fontos szerepet játszik, mint maga a kimondott szó. Tudatos alkotói eszköz nálad a „hiány”, vagy inkább ösztönösen alakul ki a kompozíció során?
Egy példával válaszolnék erre. Ingmar Bergman korai filmjeinek egyik vándormotívuma, amikor két ember (legtöbbször Liv Ullmann és Max von Sydow) ülnek egymással szemben, s percekig egyetlen szót sem szólnak. Viszont a dráma szinte tapintható! Paradoxonnak tűnik, de a költő mindenekelőtt tanulja meg a hallgatás művészetét!
- Sok vizuális költeményed filozófiai mélységű gondolatokat hordoz. Mennyire keresed tudatosan azokat a témákat, amik túlmutatnak a hétköznapi valóságon, és mennyire hagyod, hogy maga a mű vezessen el ezekhez?
Gyermekkoromtól érdeklődöm a filozófia iránt. Az antik (Platón, Plotinosz) éppúgy lenyűgözött, mint a 19. századi (Schopenhauer, Nietzsche, Kierkegaard), majd a 20. századi egzisztencializmus, valamint az „ellenkultúra” filozófiája. Nem beszélve a Blavatsky-féle teozófián átszűrt keleti tanításokról (Upanisádok, Bhagavad-gíta). Valamivel későbbről meg a Zen és a Szúfi. Gimnáziumi éveimben sokszor az adott némi vigaszt, „ugyan bukásra állok matekból, fizikából, oroszból (mert akkor még azt is kellett tanulni), gyakorlati érzékem nulla, ügyetlenül csetlek-botlok ebben az ellenséges világban, de valamiféle kóbor „hippi-filozófusnak” talán jó leszek…” De komolyra fordítva a szót, nincs hétköznapi valóság, amit annak tartunk, mindössze káprázat…
- A vizuális költészet egyszerre kapcsolódik az irodalomhoz, a tipográfiához és a képzőművészethez. Te melyik oldaláról közelíted meg leginkább ezt a műfajt? Költőnek, képzőművésznek vagy inkább vizuális gondolkodónak tartod magad?
Ha külföldre küldöm valamelyik művemet, elvárják, hogy mellékeljek hozzá „Bio”-t, azaz rövid bemutatkozást. Az angol nyelvű így kezdődik: „Laszlo Aranyi (Frater Azmon) poet, visual poet, anarchist, occultist from Hungary”… Tehát így határoznám meg önmagamat…
- A magyar avantgárd öröksége – Kassák Lajos vagy a konkrét költészet hazai hagyományai – mennyiben hatottak rád? Inkább mestereidnek érzed őket, vagy olyan alkotóknak, akikkel gondolati párbeszédet folytatsz?
Kassák Lajos meglehetősen zord alkotói makacsságát (ami inkább: következetesség) mindig csodáltam. Példakép számomra. A már említett párizsi Magyar Műhely köré szerveződött pályatársaimétól viszont jelentősen eltértek törekvéseim. Az irány is eltért: ők inkább a nyelvi építkezést tekintették feladatuknak, én meg az ízekre szedést, a lebontást. Tehát nincs (nem is volt) sem Mester, sem Tanítvány, a magyar avantgárd hagyományaiba (ha egyáltalán létezik ilyesmi) sem illek bele. „Köd előttem, köd mögöttem, / Isten tudja, honnan jöttem” – ahogy Szabó Lőrinc írta…
- Rendszeresen publikálsz külföldi művészeti fórumokon is. Tapasztalataid szerint másként közelít a vizuális költészethez egy nemzetközi közönség, mint a magyar olvasó?
Mindegy, eszkimó, pápua, vagy éppen magyar a közönség. Aki nyitott, fogékony, érdeklődve fogad minden Újat. Viszont ez a kérdésed megkerülhetetlenné teszi, hogy említsem, a kultúrpolitika, a kulturális intézményrendszer gyakran igyekszik megakadályozni, hogy a „hivatalostól” eltérő szemléletű alkotók és alkotásaik eljussanak a közönséghez!
- Előfordult-e, hogy egy külföldi visszajelzés vagy kiállítás új irányba terelte az alkotói gondolkodásodat, vagy mindig következetesen a saját belső utadat jártad?
Kétféle visszajelzés van: „kell”, vagy „nem kell, adja máshová”. Azt hiszem, befolyásolhatatlan vagyok mindenestől. Egyszer egy írásomból az Élet és Irodalom akkori helyettes főszerkesztője ki akarta húzatni a „lóf@sz” kifejezést, ám erre sem voltam hajlandó, vittem máshová. Végül, közel egy év múlva egy jelentéktelen lapban megjelent, de az inkriminált kifejezés maradt.
- Munkáidban gyakran találkozik egymással humor, irónia és mély filozófiai tartalom. Tudatosan keresed ezt az egyensúlyt, vagy egyszerűen így működik a gondolkodásod?
Egy más, meglehetősen ritka minőség is gyakori nálam, a morbid irónia. Ami tényleg a kezdetekből ered. Általános iskolásként unalmas órákon gyakran írtam „sírverseket” (epitáfiumokat) osztálytársaimról, tanáraimról. A leggyönyörűbbet, amely állítólag valamelyik skót falu temetőjében olvasható egy régi sírkövön, sajnos nem én alkottam: „Itt nyugszik a doktor, / körülötte pedig azok, / akiket gyógyított…” Meg „akasztófa énekeket” is, pedig akkor még Chirstian Morgenstern hasonló művei ismeretlenek voltak számomra. A japán senryū is ötvözi a iróniát, nem utolsósorban az öniróniát a bölcseleti tartalommal. Az egyik klasszikus, a műfaj névadójától, Karai Szenrjútól (1718-1790) származik: „Elkaptam a rablót / a kertemben, / saját fiamat”…
- A digitális korszak gyökeresen átalakította a vizuális kultúrát. Szerinted ez új lehetőségeket nyitott a vizuális költészet számára, vagy inkább nehezebbé tette, hogy az értékes alkotások megtalálják a közönségüket?
Nem túlzás, kopernikuszi fordulatot jelent a digitális forradalom! Ezt 20. század legelszabadultabb fantáziájú sci-fi írói sem sejtették. Akadt, aki körvonalazott valami internet-féleséget kivetítve a távoli jövőbe, de úgy, azt kizárólag egy szűk, tudományos elit fogja használni. Hogy mindenki számára elérhető lesz, bizony nem sejtette senki. S persze, életünk minden szegmensét átalakítja, ebből nem marad ki az irodalom, a művészet sem. Most már ott tartunk, aki „digitális analfabéta” marad (akár tudatosan is) kizárja magát szinte mindenből…A Vízöntő kor hajnalának egyik korszakalkotó időszakát éljük. Mert a Föld is áthalad a Zodiákuson, nagyjából 2 ezer évente vált jegyet. A mostani váltás Woodstocki Fesztivál (1969) idejében történt, a Föld akkor lépett a Halakból a Vízöntőbe. (Retrográd mozgást végez, „hátrafelé megy”, ezért nem a Kosba.)
- Az utóbbi években a mesterséges intelligencia a képi világban is egyre nagyobb szerepet kap. Alkotóként inspirációnak, eszköznek vagy inkább kihívásnak látod ezt a változást?
A Mesterséges Intelligencia újabb szintje a digitális forradalomnak. Használjuk bátran, amire csak szeretnénk, hiszen azért teremtődött… Az alkotómunkában máris nagyon fontos kontroll-szerepe van. Az öreg Liszt Ferenc írta, némiképp Platón nyomán, hogy „tökéletes művet csak Isten alkothat. Az emberé legföljebb közelíthet ehhez…” A legnagyobbnak tartott alkotók művei is hemzsegnek a hibáktól. Még a rendkívül fegyelmezett, akkurátus Arany Jánosnál is akad belőlük bőven. Ha a Mesterséges Intelligenciára bízzuk az ellenőrzést, a legtöbbet hibát, tárgyi tévedést azonnal kiszűri. Még a múlt század hetvenes éveinek végén megjelent az irodalomelméleti tanulmány. Az első, vagy a második mondata így kezdődött: „Kölcsey a Szózat költője”… (Nyilván sok-sok kézen átment, amíg könyv lett belőle, de ezt a látványos baklövést senki sem vette észre.) Ezért amúgy érettségin el lehet „hasalni”, s a szerző akkor komoly szaktekintélynek számított… De a mostani állapot még csak a kezdet… A Mesterséges Intelligencia ma kurblival indítható csúf autómobil dédapáink korából, de ki tudja, egyszer mi alakul ki belőle… A Vízöntő kor egyik sajátossága, hogy a tudomány és technika bizonyos szegmensei ugrásszerű fejlődésnek indulnak… Hogy valamikor átveszi-e az alkotói szerepet az embertől, vagy sem, olyan kérdés, ami maradjon egyelőre nyitott… Elképzelni sem tudjuk, mit hoz a holnap ezen a téren…
- A DunapArt Kiadó 2026-ban jelentette meg A szembenállás temploma című elektronikus kötetedet. Milyen szempontok szerint válogattad össze az ebben szereplő műveket, és mit szerettél volna megmutatni az olvasóknak ezzel a kötettel?
Nálam a spontaneitás vált szerkesztési elvvé. Nem félek attól, sohasem félem, hogy olyan lesz a könyv, mintha vasvillával hányták volna bele a műveket. Mert így is kialakul egy természetes rend! József Attila is azt várta, a szabadság szül majd rendet. Fordítva ez nem lehetséges. A „rend” és a konkrét és/vagy metafizikai értelmű „tisztaság” sohasem szabadságot teremt. Ellenkezőleg, elnyomást, zsarnokságot. Korunk jelentős filozófusa, Hakim Bey (Peter Lamborn Wilson) írta: „A tisztaság illúzió, sőt, talán a totalitarizmus egy veszélyes formája. Az élet csodálatosan tisztátalan. Az élet: sodródás.”
- Az alkotásaid gyakran többféle értelmezést is lehetővé tesznek. Amikor elkészül egy mű, mennyire engeded szabadon az olvasót, és mennyire fontos számodra, hogy azt értse belőle, amit eredetileg közölni szerettél volna?
Nem szabad orientálni, „terelni” az olvasót. Értsen mindent úgy, ahogy akar. Az igazán jó műveknek szinte végtelen számú értelmezési tartománya lehetséges. James Joyce „Ulysses”-e, s főleg a „Finnegans Wake” című műve a mai napig dacol mindenféle kizárólagos értelmezési kísérlettel. Hogy William Blake nagy prófétikus alkotásairól ne is beszéljünk…
- A mai fiatal alkotók közül egyre többen kísérleteznek a különböző művészeti ágak összekapcsolásával. Mit tanácsolnál azoknak, akik most kezdenek ismerkedni a vizuális költészettel?
A Tarot Nagy Arkánumának nulladik (tehát az első előtti) lapja A Bolond. Legyen olyan! Söpörjön ki a tudatából minden tanultat, régi beidegződésein alapulót, vagy amit eddig megszokott. (Az iskolai tananyag fertőző! – ezt mint pedagógus végzettségű mondom.) Álljon, üljön, feküdjön, ahogy kedve tartja. Estélyi ruhában, vagy akár meztelenül, ahogy jól érzi magát. S csakis befelé figyeljen! Ha „lélekben rokon”, életre kel tudatában a mű, ami ettől a pillanattól kezdve kizárólag csak az övé.
- Visszatekintve az eddigi pályádra, melyik időszakot érzed a legmeghatározóbbnak abból a szempontból, hogy megtaláltad a saját vizuális nyelvedet?
Előre nézek, tehát azt az időszakot, amely holnap kezdődik.
- Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznod, mit jelent számodra a vizuális költészet, mi lenne az a mondat, és miért?
Az emberi kommunkiáció egy új, eddig ismeretlen formáját teremti meg.
- Dolgozol-e jelenleg olyan projekten vagy sorozaton, ami új irányt jelenthet a munkásságodban, vagy inkább a már kialakult alkotói világodat szeretnéd tovább mélyíteni?
Ez egy olyan terület, ahol muszáj rendszeres távlatokban megújulni. Különben önismétléssé válik, „leül”, unalomba fullad. A korán elhuny kiváló költőnő, Fabó Kinga mondta egyszer: „Mona Lisának is csak egyszer lehetett bajszot rajzolni”…Halálomig kísérletezem, keresem a Bölcsek Kövét. Ha megtalálnám, azonnal valami újat keresnék…
- Végül engedd meg, hogy egy személyesebb, de mégis szakmai kérdéssel zárjam a beszélgetést. Mit szeretnél, hogyan emlékezzen majd Aranyi Lászlóra az irodalomtörténet: mint költőre, mint vizuális művészre, vagy egyszerűen olyan alkotóra, aki új módon tanította meg együtt látni a kép és a szó varázslatát?
Az emberiség kollektív emlékezete nagyon szigorú, igényes, de igazságos. Ezt bízzuk rá… Egy biztos, alkotói pályám kezdetén, illetőleg első szakaszában sok-sok olyan alkotót ismertem, akire ma már senki sem emlékszik. Pedig életükben gyakorta az egekig magasztalták őket. A „szakma” és az olvasók egyaránt… Mi lehet az alkotói „halhatatlanság” titka? A legfontosabb, hogy eredetiségre törekszik. Olyan nyelvi és képi világot teremt, amely korábban nem létezett. Az eredetiség nem feltétlenül a témában, hanem a látásmódban érhető tetten. A költészet ősi vándormotívumaihoz (halál, szerelem, idő, istenélmény, emberi kiszolgáltatottság, stb.) minőségileg új módon közelít. Nem utánoz. De nem is utánozható! A másik, hogy alkotásai nemzetközi téren megállják a helyüket. Tehát ne a „szép magyar vers” hagyománya legyen a mérce, hanem az, hogy egy másik kultúrából is felismerhető legyen benne egy sajátos művészi világ.
Vannak beszélgetések, amik egy életutat mutatnak be, és vannak olyanok, amik még ennél is többre vállalkoznak: megpróbálnak bepillantást engedni egy alkotói gondolkodás belső szerkezetébe. Aranyi Lászlóval folytatott beszélgetésünk számunkra ez utóbbit jelentette. Nem pusztán egy művészi pálya állomásait jártuk végig, hanem egy olyan szemléletet is megismerhettünk, ami a szót és a képet nem egymás mellé helyezi, hanem egymásból építi fel.
A vizuális költészet sajátos műfaj. Nem kínál könnyű megfejtéseket, és egyáltalán nem kíván gyorsan fogyasztható ábrázolási módot, arra ösztönzi a befogadót, hogy megálljon, figyeljen, és újra meg újra visszatérjen ugyanahhoz az alkotáshoz. Miként egy jó vers minden újraolvasáskor más jelentésréteget tár fel, úgy a vizuális poéma is minden újabb találkozás alkalmával, újabb és újabb összefüggéseket mutathat meg. Talán éppen ezért ez a műfaj különösen fontos korunkban, amikor a rohanás sokszor a figyelem rovására megy.
Aranyi László munkássága arra emlékeztet bennünket, hogy a művészet valódi értéke nem a vizualitás hangosságában található, hanem a maradandóságában rejlik. Lehet, hogy egy alkotás nem kerül azonnal a figyelem középpontjába, lehet, hogy évekre vagy akár évtizedekre van szüksége ahhoz, hogy megtalálja közönségét – de ha valódi gondolatot hordoz, előbb-utóbb utat talál az emberekhez. A kultúrtörténet számtalan példát ismer arra, hogy a csendben dolgozó alkotók művei később váltak meghatározóvá. A művészet idejét nem a napi hírek ritmusa, hanem az emberi emlékezet méri.
A DunapArt Magazin egyik legfontosabb küldetésének tekinti, hogy olyan alkotóknak is teret adjon, akik értéket hoznak létre, még akkor is, ha munkásságuk nem mindig részesül a neki kijáró figyelemben. Hisszük, hogy egy irodalmi és művészeti folyóirat feladata nem csupán követni az ismert neveket, hanem felismerni és bemutatni azokat az alkotói életműveket is, melyek a kortárs kultúra sokszínűségét gazdagítják. A vizuális költészet ennek a sokszínűségnek fontos része, Aranyi László pedig ennek a műfajnak egyik következetes és elkötelezett képviselője.
Bízunk benne, hogy ez a beszélgetés nem csupán egy alkotóhoz hozta közelebb olvasóinkat, hanem magához a vizuális költészethez is. Mert minden olyan művészeti forma, ami új nézőpontot kínál, egyben új látásmódra is tanít. Aranyi László művei azt üzenik, hogy a betű nem csupán olvasható jel, hanem vizuális gondolat; hogy a fehér felület nem üresség, hanem jelentéssel teli csend; és hogy a költészet olykor nem ott kezdődik, ahol a szavak megszólalnak, hanem ott, ahol a szem és az értelem egyszerre kezdi el olvasni a világot önmaga körül.
Amikor bezárjuk ezt az interjút, valójában nem lezárunk valamit, hanem megnyitunk egy lehetőséget arra, hogy más szemmel nézzünk egy versre, egy képre, egy betűre – vagy akár önmagunkra is. Ha ez a beszélgetés csupán néhány olvasót arra ösztönöz, hogy kíváncsisággal forduljon a vizuális költészet felé, akkor már betöltötte küldetését.
Aranyi László munkássága azt bizonyítja, hogy a művészetnek ma is van ereje új nyelveket teremteni. És amíg lesznek alkotók, akik nem félnek új formákban gondolkodni, valamint lesznek olvasók, akik nyitott szívvel és nyitott tekintettel közelítenek ezekhez a művekhez, addig a költészet mindig képes lesz a megújulásra.
A DunapArt Magazin nevében köszönjük Aranyi Lászlónak, hogy megosztotta velünk gondolatait, és betekintést engedett alkotói világába. Bízunk benne, hogy ez a beszélgetés nem lezárása, hanem egy újabb állomása annak a párbeszédnek, amit a művei immár hosszú évek óta folytatnak az olvasókkal – Magyarországon és határain túl egyaránt.
Varjú Zoltán
felelős szerkesztő
DunapArt Magazin