
Molnár-Kozma Alexandra Az emlékezés útján
Molnár-Kozma Alexandra Az emlékezés útján a csend mögé ha nézek sarokba szórt vaskos tévedések térdelnek vezeklő magányban a múlt elnyűtt molyrágta paplanján az óhaj már
Molnár-Kozma Alexandra Az emlékezés útján a csend mögé ha nézek sarokba szórt vaskos tévedések térdelnek vezeklő magányban a múlt elnyűtt molyrágta paplanján az óhaj már
Nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz – a Sorsválasz-tó partján vergődnek kifogásaim. Ha előre tudom, vajon vállalok-e négyet, vagy így is, úgy is az ölembe
Nem tudok másra gondolni, a tű fokán átjutni hogyan lehet? Nézem a holdfaló ében eget, sötétség zabálja a testeket, rettegve átbukni, zuhanni szűkre mért szívekkel
Repkényként szeretném befutni éveidet. A szeretet szabad szimbiózisában melegíteni, hogy betakargassak szíveden minden repedést. De befedik-e hajtásaim a magasságokat és mélységeket, varázsolhatok-e fénygyűjtőként csillagokat az
Ami a valódi lényemből színtisztán fakad, Forrásba kötött magasabb én-rétegekből csordogál le, akár a hegyi patak kijelölve az irányt és választásaim – hozzá igazodom. S
Ide süss már, édes! Mi sült ki, ez rétes vagy feltekert zsírpapír? Túl vékonyra nyújtottam tán laminált szirmait a leveles tésztának? Sebaj, bekapni könnyebb lesz
Szomjazó szemeim isszák az égi betűt, dallammá érik, fényfoganó szívembe ül, mint burkot bélelő angyali szekvencia, magzatát őriző szívbölcső elringatja, táplálja, élteti a benne megszületőt,
Nem írni nehéz. Fáj ez a terméketlen csend, az űr súlya a vállon. Míg szótlanságom tajtékzó habjait visszanyelem, kortyonként tisztul ki a kép: csillagszikrák pattognak
Ha leomlik bennem minden kórhatár, szabad árnyaim megszelídülve beülnek rég várt puzzle-helyükre, mint az újrakomponált csempefugák. Azt mondhatom akkor, könnyed-én vagyok, egészen tiszta komplemen-teres, Minden
Előttem a kollektív tudat kifeszített vászna, hogy az egészet lássam, a kozmoszba vetülök. Ez közel s távol a Teremtő perspektívája. Ő megértően mosolyoghat, „mily görbe
Egy van mindenből. Egyetlenegy. Ki volna bátor megszámlálni az eső halálát, ahogy cseppenként robban szivárvánnyá a bádogon, hattyúdalával szólítva az óriás eget. Egy van mindenből.
„Én vagy ti, egyikünk beteg; és mégse nézzem a fegyvereket, hogy szeretet vagy gyűlölet közelít-e felém?” – Szabó Lőrinc: Az egy álmai – Nem vagy
Van bor kenyér ruha vannak a vershez lövedék és lágyabb szavak van szőnyegen szék van asztal komputer van a nyél végén rácsos felület van a
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.