Gyenge-Rusz Anett: Egy nehéz nap margójára

Nincs itt semmi. Csak minden.
De nem csak az, ami most van. Minden rezdülésben ott a „lesz” ígérete. Mi lesz? Ami volt. Ami már ezerszer volt. Az erdő szélén, a várostól távol, ebben a pillanatban egyesül a múlt, a jelen, s a jövő. A táj tiszta és nyugodt. Mint november végén. Az ablakból nézve is kedvet kap az ember lánya, hogy a részévé váljon. Lelki szemei előtt látja, ahogy a munka végeztével, szélfútta, piros arccal, fagyos ujjakkal és jóleső fáradtsággal a szívében lép be újra az ajtón, hogy otthona melegét élvezhesse. Aztán kimegy, hogy a vízió tényleg a húsába vájjon. Kemény a szél, úgy ráncolja a szemet, mint a legvakítóbb nyári napsugár. Mégis, olyan tökéletes az egész. Nem lenne jó máshol lenni. A szürke földbuckákat helyenként elszáradt kórófélék borítják. Az oszlásnak indult avar alól, itt-ott fakérgek darabjai kandikálnak ki. Ezeket még a nyári viharok szaggatták fel. Mostanra ráleltek pihenőhelyükre. Tenyérnyi zöld moha, üde színfolt a fakóságban. A vékony, ám szikár akácok tövében gombák. Láthatóan jól érzik magukat a biztonságos rejtekben. A kopaszodó tüskék ágak, végeláthatatlan csomóba fonódnak és a szélben ütemre ringanak.
Nincs ebben a pillanatban máshol a világban, ami ehhez fogható.

További bejegyzések